Emlékhelyek állításának idejét éljük. Közösségünk részéről ez a tiszteletadás mellett a jelenlétünk igazolása, de védekezés a szervezett kisajátítások ellen, és amolyan dacolás a nyílt s fondorlatos asszimilációval.
Egy volt intézményünkkel szemben, melynek sem jogelődje, sem jogutódja nem volt, egyszerűen az emlékezés kötelesség: a tisztesség dolga. Ilyen volt a Rozsnyói Pedagógiai Iskola, amelyik nyolcéves léte alatt (1953-1961) több mint háromszáz szakképzett magyar tanítót adott az akkoriban szépen sorjázó (cseh)szlovákiai magyar iskolák számára. (A valamikori pedagógushiányból mostanra – sajnos – gyermekhiány lett!…)
Mivel a volt rozsnyói alma mater diákjai a létvégi hajrá finiséhez érkeztek, néhányan arra gondoltuk, hogy a 2015-ös esztendőben a volt (és élő) végzőseinek találkozója keretében emléktáblát helyezünk el volt tanintézetünk homlokzatán. Ez amolyan egyszerű karikacsapásnak tűnt, hiszen az egykori Rozsnyói Evangélikus Főgimnázium épületén már két emléktábla is van. Ismerve az ügyintézés bürokratikus útvesztőit szándékunkat az elmúlt őszön írásban is jeleztük a rozsnyói evangélikus gyülekezet felé, és a kezdet biztatóan indult.
Az őszi karikacsapásból tavaszra csűrés-csavarás lett. Pedig az olajozott ügyvitel érdekében még azt is vállaltuk, hogy az előkészítő bizottság nevében egy Rozsnyón bejegyzett civil szervezet közreműködését kérjük fel (mintha a polgár kevesebb lenne a jogi személynél?!), de ez sem bizonyult elegendőnek, mert a legfontosabb döntést – műemlék épületről lévén szó – a Kassai Kerületi Műemlékvédő Hivatal hozott, az épület tulajdonosának, a rozsnyói evangélikus gyülekezetnek a beadványa alapján. Ebből kifolyólag mi nem lettünk „az ügyintézés résztvevői”, ezért csak közvetve kaptunk információt a történésekről. Személyes intervenciómra a kassai hivatalban először ígéretet kaptam, aztán pedig azt az információt, hogy végzésük már megérkezett Rozsnyóra, de nekem nem szolgálhatnak másolattal(?!) Az evangélikus egyház lelkészétől – többszöri sürgetés, és ígéret után! – egy hónap késéssel (!) villámpostán megkaptam a dokumentumot, amelyben három oldalon – zömében törvények és paragrafusok felsorolása mellett – fehéren-feketén az áll, hogy a magasságos hivatal beleegyezik az emléktábla elhelyezésébe „nemes öntvényből” (bronz), illetve az épület eredeti (szecessziós) főbejáratán kívül!
Erre szoktuk mondani: derült égből villámcsapás! Mert az igaz, hogy a mi időnkben még eredeti formájában pompázó szecessziós épületet egy szoc-reál átépítés során – a központi bejáraton kívül – förtelmesen elrondították, de az eredetiben megmaradt részen két emléktábla is van: egy bronzból, egy márványból! Mivel mi közadakozásból terveztük előteremteni az emléktábla kiadásait, kezdettől márványtáblában gondolkodtunk, ismerve, hogy a bronztábla elkészítése körülményesebb – többszörösen költségesebb! -, és egy márványtábla már van ott, igaz, azt a Matica állítatta!
Aztán újabb csűrés-csavarás, méltatlan halogatás, megalázó mellébeszélés, képmutató álszenteskedés, amíg megkaptuk az evangélikus gyülekezet presbitériumának a döntését, amely – mi sem nyilvánvalóbb! – azonos volt a műemlékesekével. Azért, hogy a virtuális „központi bejáraton kívül” hely pontosítva legyen, az előkészítő bizottság hét tagja találkozott a gyülekezet vezető lelkészével, aki pontosan megmutatta a helyett, ahová szerintük az emléktábla elhelyezhető. A főbejárattól északra, az épület elfuserált részén, egy villámhárító mellett, és egy elhanyagolt kiskert kerítése mögött! A megdöbbenés elemi erejű volt, a tiltakozás és észérvek felsorakoztatása ellenére nem sikerült megegyezni, egyértelművé vált, a mi emléktáblánk az épület központi részén nem kívánatos, miközben ott olyan felületek vannak, amelyek szinte magukat kínálják további emléktáblának!
Utolsó szalmaszálként maradt a fellebbezés a Szlovák Köztársaság Műemlékvédő Hivatalában, Pozsonyban. Igaz, ez is csak kis jóindulat mellett, mert mi nem voltunk részesei a bürokratikus hercehurcának, hanem csak az evangélikus egyház, a kerületi hivatal döntésében pedig ott szerepel, hogy nekik van fellebbezési joguk – 15 napon belül. Persze, ők nem fellebbeztek – kéz kezet mos! -, mi meg csak megkésve, mert a dokumentum jókora visszatartás után jutott el hozzánk. Ennek ellenére mégis megtettük, de hogy mekkora sóhivatalról van szó, itt az igazolás: nekünk nem volt ügyintézési jogunk fellebbezni, de a fellebbezési díjat (16,50€) behajtották rajtunk, majd kétszeres sürgetés és panasz (!) után négy (!) hónap elteltével válaszoltak levelünkre, és ahogyan várható volt – elutasítva azt! Mit lehet erre mondani? Ha az ember megfordul a kassai hivatalban, a valamikori patinás Fekete Sas-szálló épületében, akkor inkább jut eszébe Csáky-szalmája, mint egy olyan intézmény, amely nemcsak paragrafusokra hivatkozik, hanem létével és szellemével is sugall egy színvonalat; vagy egy olyan központi hivatal, amely nem tartja tiszteletben a hatályos törvényeket és az ügyintézés elementáris szabályait? Egy barátom megjegyzése jut eszembe, aki az osztódással szaporodó hivatalokkal kapcsolatban szarkasztikusan ennyit mondott: Műemlékvédők, természetvédők?! – ha nem lennének, senkinek sem hiányoznának, és minden menne az élet természetes medrében!…
Azt hiszem, hogy a felvázolt vesszőfutás nem tanulságok nélkül való, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az utóbbi két népszámláskor dokumentált hegyomlásnyi veszteségeinket, hiszen erőszakos asszimilációnkban, mondjuk ki bátran! – a politika mellett – az egyházak is részesek. A szlovák katolikus főpapság érzéketlenségéről az itteni magyar katolikusokkal szemben oldalakat lehetne írni, miközben a szlovák és magyar püspöki konferencia képviselőinek évenkénti találkozójáról megjelent nyilatkozatok problémamentes, „testvéri légkörben” megtartott találkozókról szólnak!…Ki érti ezt?
De itt van az evangélikus egyház, amely tételesen szlovák, és mostohaként kezeli magyar híveit Rozsnyón, Rimaszombatban, Kassán; az evangélikusok magyar vonatkozásait, dokumentumait mellőzi. Csak egy példa: az említett emléktábla Rozsnyón, amely az evangélikus gimnázium tanárainak és diákjainak állít név szerinti emléket. A bronzba öntött nevekből nyilvánvaló, hogy többen magyarok voltak (csak Fábry Zoltán nevét említem), de az emléktábla nyelve szlovák, ellentétben azzal, ahogyan a felebaráti szeretetet és demokratikus hagyományok megkívánnák: szlovák és magyar!
Egy másik figyelmeztetés: a magyar nyelv térvesztése Rozsnyón (és széles e Kárpát-medencében!), amelynek ott-tartózkodásaim alatt megdöbbentő megnyilvánulásait tapasztaltam. A Rákóczi Magyar Ház kávézójának pincérnője azzal kérkedik, hogy ő bizony egy szót sem tud magyarul(?), a város címerét viselő étteremben az ebéd után érdeklődő magyar kérdésre ez válasz szlovákul: Nem tudok magyarul! Nem szükséges folytatni, elég a megállapításhoz: Nagy a baj! Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a valamikori döntően magyar lakosú városban az utolsó népszámlálás szerint a magyarok aránya húsz százalék alá csökkent! De kérdezzük meg önmagunktól és lelkiismeretünktől: Hová lett a rozsnyói magyarok önbizalma, önbecsülése, állhatatossága, szolidaritása – netán: büszkesége? Csak drámai megosztottság van!
Az elmaradt emléktábla kapcsán mi sem voltunk hibátlanok. Határozatlanság, naivitás és megalapozatlan bizalmunk is hozzájárult az emléktábla-állítás elmaradásához. Azért ha már nem került rá sor, akkor legalább legyen itt a magyar szövege: EBBEN AZ ÉPÜLETBEN MŰKÖDÖTT A ROZSNYÓI PEDAGÓGIAI ISKOLA* DIÁKJAI ÉS PEDAGÓGUSAI EMLÉKÉRE * 1953 – 1961
Kassa, 2015. október 5.
Máté László, Felvidék.ma
