58370

A Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás Dobos László Emléknapot szervez október 17-én Királyhelmecen Dobos László születésének 85. évfordulója alkalmából. Itt hangzott el Gróh Gáspár előadása, melyet alább közzéteszünk:

I.
Van, akinek Párizs jut eszébe 1968-ról, van, akinek Prága: a kísérlet, amely demokratikus szocializmust, tehát fából vaskarikát ígért.
Családomban, az akkor még nagyon közeli ötvenhatos tapasztalataikra gondolva, nem bíztak mély átalakulásban. Az alapvető változásokhoz Moszkvának kellett volna megváltoznia, aminek semmi jele nem volt. Apám úgy gondolta, hogy a Kreml nem engedheti meg, hogy bármelyik országa a demokrácia útjára lépjen, mert akkor a többi követi, ami a birodalom összeomlásához vezet. (Ahogyan aztán Gorbacsov idején történt.)

Annak örültünk, aminek lehetett. Annak is, hogy megjelent Dobos László Földönfutók című regénye. 15-16 évesen olvastam először. Annyi idős voltam, mint a szerző, a regény alapját adó élményei idején. Keveset odáig is hallottam már a szlovákiai magyarság 1945 utáni törvényen kívül helyezéséről. Amit odáig hallottam, néhány családi történet volt. De egy gyerek számára az ilyen történetek, különösen, ha személyében közvetlenül nem érintik, inkább izgalmas legendáknak számítanak, mintsem súlyos történelmi valóságnak. Dobos László Földönfutókja ezt a legendáriumot tette számomra történelmi valósággá. Néhány évvel később, egyetemistaként olvastam újra a regényt: nagyobb tudással, több tapasztalattal is ugyanezt éreztem. Aztán évtizedekig nem lapoztam a könyvbe – egészen mostanáig. Örömmel mondhatom: a regény kiállta az idő próbáját. Olyan mű, amiért nem lehetünk elég hálásak Dobos Lászlónak.
Nálunk szerencsésebb történelmű nemzetek számára egy regény elsősorban irodalmi mű. Ahol viszont maga az állam akadályozza a legfontosabb politikai és történelmi kérdések kibeszélését és/vagy kutatását, ott az irodalom túlmerészkedhet természetes határain, és elvállalhatja a tiltott témák képviseletét. Okkal gyaníthatjuk, hogy Dobos Lászlót íróvá közéletisége, nemzeti felelősségvállalása tette, íróvá válásban a közép-európai kis nemzetek nyomorúságának meghatározó szerepe volt. Ezt már első regénye (Messze voltak a csillagok, 1963) megmutatta, amelyben először merült fel a háborút vesztett és a Vörös Hadsereg által megszállt országok életében kötelezően elhallgatott trauma, a málenkij robot néven számon tartott elhurcolások, lágerekbe kényszerített százezrek megkínzatása, és jelentős részben elpusztítása. A Földönfutók (1967) helyi értelemben talán még ennél is kényesebb kérdéssel foglalkozik: témája a csehszlovákiai magyarság likvidálására tett kísérlet okozta trauma. Domokos Mátyás mély értelmű felismerése szerint a diktatúra korának irodalomtörténete a cenzúra története. Bármely mű csak a hatalom jóváhagyásával jelenhetett meg. Ezzel a körülménnyel minden itt alkotó és publikálni akaró írónak számolnia kellett – ahogyan a kritikának is. Előbbinek tudomásul kellett vennie a kimondhatóság határait. Tisztességes író kötelességének tartotta e határt feszegetését, tudván tudva, hogy szabadságharcára a kritika nem hívhatja fel a figyelmet. Ez ugyanis feljelentésnek számított. A kritikus egyet tehetett: a mű irodalmi értékeit dicsérve toborzott számára olvasókat.

Dobos László Földönfutókja jó regény. Ettől azonban nem lett volna korszakos jelentőségű. Attól vált kiemelkedően fontossá, hogy nyilvánosan kimondott valamit, amiről korábban még a legszűkebb családi közegben sem sokat beszéltek. Azt, amiről szól, nem lehetett direkt formában elmondani. A regény vitathatatlanul azért íródott, hogy elmondja a földönfutóvá tett felföldi magyarság tragikus sorsát. Hogy ez kimondható legyen, egy szerelmi történetbe kellett bugyolálni.
Dobos pontosan tudta, meddig mehet el: nemcsak író, hanem közéleti ember, politikus is volt, 1967-68 nyitása ennyit engedett. Az számított, hogy mit tudott elmondani. Méltatlan annak a kérdésnek, hogy mivel maradt adós, egyáltalán: adós maradt-e valamivel…
Hogy jobban lássuk, miről van szó, gondoljunk arra, hogy csak ekkor, 1968 decemberében (a Stószi délelőttök kötetbe rejtve) jelent meg először nyomtatásban Fábry Zoltán 1946-ban a cseh és a szlovák értelmiség címére küldött, (azóta is) válasz nélkül maradt röpirata, A vádlott megszólal. (Megjelenésekor, a szlovákiai magyarság vészkorszakának idején a Szabad Népben azzal támadták a magyar kommunisták, hogy nemzeti elfogultságával a magyar „urak”, így Esterházy János bűneit mentegeti.)
Érdemes idézni Fábry szövegéből, már csak azért is, mert nemcsak látásmódja, hanem esszé-nyelve, stílusa is hatott Dobos Lászlóra.

„Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. … Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket, és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul.”
„Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: a felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A német fasizmus csehszlovákiai bűnhődésének – a német kitelepítésnek – mi vagyunk a ráadása, Potsdam ellenére. Jól jött az apropó: egy csapásra két legyet agyonütni és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni.”
A magyarellenesség botrányát Fábry értelmiségiként tárgyalja. Üzenetének címzettje is a cseh és a szlovák értelmiség. Nem egyéni sorsokról, megpróbáltatásokról ír, erre, Dobos úttörő vállalkozására még két évtizedig kellett várni.
Hogy milyen fontos volt, az abból látszik, hogy a kérdéskör sajnos máig nincs méltó módon föltárva, megírva, és nincs a helyén a köztudatban és a közösségi emlékezetben sem. Nem csoda: a szomszédos országok (más terminológiával: utódállamok) nyílt és durva asszimilációs politikájának néven nevezése és bírálata ma is ritkaságszámba megy. A magyar pártállam mentalitáspolitikája következményeként kérdéskör legóvatosabb és legtárgyilagosabb fölvetése, ahogy a nemzeti jogvédelem bármely formája nacionalizmusnak minősült. Jobbára azért, mert sértette a szomszédos nacionalizmusokat.
Ha ez ma is probléma lehet, akkor nem nehéz belátni, milyen bátor tett volt félszáz éve, hogy Dobos az akkor még különösen fájó sebek miatt nyilvánosan szót emelt: ahogy lehetett. Jelzésszerűen, de nagyon határozottan: egyértelműen megfogalmazott történelmi-politikai összefoglalása lényeges pontjain egybevágott Fábry segélykiáltásával.

II.
A felföldi magyarság 1945 után azonban a koncentrációs táborokba hurcolástól eltekintve az üldöztetés minden más formájának ki volt téve. Erről évtizedeken át nem lehetett beszélni. Időről időre akadtak, akik ezt a tabut megszegték, amiért sokféle hátrányt szenvedtek. Fábry sorsa az évtizedes kirekesztettség, Dobosé – egyéb tevékenységeiért halmazati büntetésként – a háttérbe szorítás és az írói elhallgattatás, Janics Kálmáné a rendőri zaklatás, Duray Miklósé a börtön lett. Munkásságuk nélkül a téma szinte meg sem jelent volna a magyar közgondolkodásban (ahogyan a diktatúra végnapjaiig nem eshetett szó sem a délvidéki magyarság kálváriájáról). Ahhoz, hogy a Felföldön történtek ismertebbé váljanak, Illyés Gyula és Csoóri Sándor bátor kiállása is kellett.
A hatvanas években Dobos László regénye nem mondhatta el a minden részletre kiterjedő. teljes igazságot, ami amúgy sem a regényíró feladata. Nem írhatta meg az utóbb ironikusan emlegetett szlovákiai magyar nagyregényt sem, amely vélhetően már nem is születik meg. Dobosé mellett azonban több olyan mű került az olvasók elé, amelyik valamennyit mégis teljesített e lehetetlen feladatból (Mács József, Rácz Olivér, Duba Gyula és mások hagyományos realista ábrázolásai, de a későbbiekben Grendel Lajos regényfolyamában is ott van ez az élménykör). E művek sorát Dobos Földönfutókja vezeti.
Regénye az 1945-öt követő évek krónikájaként a bodrogközi magyarság megpróbáltatásait ábrázolva az őket ért megpróbáltatások minden történelmileg fontos momentum rögzíti: a magyarság kollektív bűnösségének kijelentése, az állampolgárság és az ezzel járó jogok elvonása, minden tulajdontól való megfosztottság, a kitelepítés, lakosságcsere, csehországi kényszermunka, iskolák és orvosi ellátás elvétele, reszlovakizáció. Mindaz tehát, ami jogi-politikai-emberi értelemben a Beneš-dekrétumokba foglalt magyarellenességből következett.

III.
A hetvenes évek elején a pártállam valamelyest lazított a határon túli magyarokkal kapcsolatos teljes körű hallgatás tilalmán. Megjelent a gondolati modus vivendi: a kettős kötődés elmélete. Eszerint a Trianonban és Párizsban elszakított országrészek magyarsága egyaránt kötődik a nyelve, kulturális öröksége, nemzete/nemzetisége szerinti szellemi hazájához, és az illetősége/állampolgársága szerinti államhoz. Az 1945 utáni néhány év azonban nem a (bizonytalan tartalmú) kettős kötődés, hanem a kettős árvaság, a kettős kirekesztés időszaka volt. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, ekkor kezdődött az a korszak, amely de jure az ún. kettős állampolgárságról szóló 2010-es törvény elfogadásáig tartott.
Dobos regényében kulcskérdés: a szlovákiai magyarok magára maradása, pontosabban: magára hagyottsága az üldöztetésben. A Beneš-dekrétumok embertelensége, a (németeket és) magyarokat sújtó üldöztetés logikailag érthető: a „győztesek” ellenségessége a háború már-már „természetes” folytatása. Magyarország, a magyarok passzivitása, esetenkénti ellenségessége más magyarok jóakarata ellenére is fájdalmas, feldolgozhatatlan: mert kitől várhattak volna mástól segítséget a magyar üldözöttek, ha nem a hirtelen nagyon távol került hontól és honfitársaktól? Ehelyett sokszor és sokfelől kaptak elutasítást, részesültek nemzettársi üldöztetésben. Hogy a magyar nagypolitika, a megszállt, szuverenitását vesztett, ország függő és zsarolható helyzetében miként viselkedett, miként idomult a külső nyomáshoz, azt a világvégi bodrogköziek a maguk bőrén tapasztalták meg. Nem az okokat mérlegelték, hanem a következményeket szenvedték. Nyilvánvalóan nem tudhattak a diplomácia boszorkánykonyhájáról, így arról sem, hogy a magyarok háború utáni sorsát meghatározó döntéseket már két évvel korábban, Teheránban meghozták. Azt sem mérlegelhették, hogy sorsukat illetően mit jelent Kovács Béla elhurcolása, Nagy Ferenc elűzése, vagy a Magyar Közösség pere – egyáltalán, a szuverén magyar demokrácia esélyeinek szovjet-típusú fölszámolása.
Azt azonban tudták, hogy a magyarok vesztesek, és a győztesek döntenek sorsukról. Az első impériumváltás, az első cseh megszállás tapasztalatai alapján lehettek elképzeléseik arról, hogy mi következik: a Trianon után eltelt huszonöt évet a közösségi emlékezet könnyen átérte. Így nem a retorzió, hanem annak korábban elképzelhetetlen mértéke volt váratlan. Más dolog másodrendű állampolgárnak lenni, mint elveszteni minden állampolgársághoz fűződő jogot.
Dobos leltári alapossággal fölmutatja mindazt, ami a kettős hontalanság fájdalmas tényéből következett. Elsősorban azt, hogy cseh/szlovák fennhatóságú szülőföldjén idegennek és bűnösnek számított minden magyar: azon egyszerű okból fakadóan, hogy puszta léte akadályt jelentett a homogén szláv nemzetállam építésének sem nem elegáns, sem nem humánus, sem nem korszerű útján. Emiatt az 1945 utáni néhány évben mintegy 200.000 magyar kényszerült elszakadni szlovákiai szülőföldjétől. Ami történt nem volt más, mint jogilag szabályozott formában zajló etnikai tisztogatás. (Tito partizánjai a Délvidéken ugyanezt iszonyatos vérengzések keretében hajtották végre. Ami az okozott szenvedéseket, egyéni tragédiák tömegét tekintve hatalmas különbség, de a politikai célokat tekintve nem.)
Dobos a regényét a maga fájdalmas emlékeire építi. Emlékezését hitelesnek tarthatjuk, annál is inkább, mert közreadásukkal szembesítette azokat kortársak emlékeivel. A Felső-Bodrogközben valamivel visszafogottabban, lassabban ment végbe a magyarság elűzését célzó akció, mint nyugatabbra: ez a vidék távolabb esik a hatalmi centrumoktól. A parasztság 1945 nyarán még zavartalanul művelhette a földjeit. A csehszlovák államnak szükség volt arra, hogy vessen, nemcsak arra, hogy arasson. „Ezerkilencszáznegyvenöt szeptembere, Bodrogközben tíz hónapja véget ért a háború. Béke van. A parasztok szántanak. Asszonyaik az üzleteket járják, kosaraznak, csereberélnek, kedveskednek a régi üzletek új gazdáinak. A pusztítás kábulata után először a boltok népesedtek be. Aztán megjöttek a hivatalok. Iskolásképű suhancok ültek a magyar szolgabíróság asztalai mögé. Előkerültek a fináncok is. Elfoglalták a határmenti kaszárnyáikat. Az iskolába katonákat szállásoltak. Őrséget állítottak a Magyarország felé vezető utakra. Helyreállt a rend! Látszólag semmi sem változott, csupán visszakanyarodtunk a harmincas évek piros-fehér-kék lobogó viszonyaiba. Harmincnyolcig Csehszlovákia, negyvennégy végéig Magyarország, most ismét meghúzták a trianoni határt.”
A békés táj képén aprócska jelzések árulkodnak arról, hogy a helyzet korántsem idilli. Az utak (értelemszerűen a Magyarország felé vezető utak!) lezárva, az iskola nem gyerekzsivajtól hangos: laktanya lett belőle. Gyom veri fel az iskolaudvart, a gyerekek pedig otthon, hamuba-porba írva tanulják a betűvetést., és megjelenik a középkori analfabetizmus fenyegetése.
A közvetlen életveszély fenyegetése után a legfontosabb: a béke. Ezért a „háború utáni hónapok légköre bizalmat áraszt”. Még akkor is, ha az „öröm mégse lehet teljes. Nyelvük szerint különválasztják az embereket; jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzöttekre. A hatalom új urai törvényt ülnek; nem kérdeznek, csak vádolnak. […] Nem a gonoszságot, hanem a születést büntetik… Érdeme senkinek, bűne mindenkinek van. Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni, gyűlölni kell.”
Mintha az 1946-os Fábryt olvasnánk: két évtized elteltével ismét megszólalt a vádlott. Visszafogottan, halkan, és panaszát relativizálva. A „másoktól” (a cseh/szlovák hatalom) elszenvedett üldöztetés miatt sérelmek mellett megjelennek a saját nemzettársaktól kapott sebek. Nemcsak azért, mert talán még fájdalmasabbak. Ez a fajta kiegyenlítés több, mint tárgyilagosság sajátos, kötelező hűségnyilatkozat. Meg kell tennie, hiszen amit elmond, nemcsak panasz, hanem vád is.
„Kegyelemkenyéren élünk, nem mondják, de éreztetik velünk. Minden hónap végén kifüggesztik az adósok jegyzékét; akik nem fizettek, nem étkezhetnek tovább. Két napig az udvaron hallgatjuk a kanalak csörgését. Nincs helyünk az asztalok mellett. Éhezünk. Titokban talán azt várják, hogy otthagyjuk az iskolát” – írja az iskolájában, a sárospataki református kollégiumban megéltekről. Ez az iskola századok óta a nemzeti és szociális felelősségérzetéről, szelleméről ismert. Aligha gondolkodhattak úgy a vezetői, mint ahogy itt esik róluk szó. (Más Dobos írásokban ez a kirekesztettség élmény soha nem jelenik meg, és nagyjából ugyanebben az időben Sárospatakon tanuló Koncsol Lászlónak sincsenek ilyen emlékei…) Meglehet, voltak, akik nem lelkesedtek a sok nehezen jóllakatható, éhes, lerongyolódott diákokért. De a tények igazsága szerint a diákok maradhatnak: „Rendszerint konokságunk győz. Megsajnálnak vagy restellik a dolgot, nem tudom. Helyet szorítanak valamelyik asztal sarkánál, és elibünk is tányér kerül”.
A kényszerű szemléleti kiegyenlítés tehát nem fedi el történteket. „Magyarország inflációval küzd. Dühöng a feketézés és cserebere. Körülöttünk nincstelenség. És mi a nincstelenség morzsáin tengődünk. Eltartanak, enni adnak. Megtűrnek, és ezzel megaláznak. Megtűrtek és ezzel megalázottak vagyunk mindkét oldalon. Itt is, ott is.”- olvashatjuk. A kettős mérce kényszerűsége láthatjuk abban, hogy ami az egyik oldalon az asszonyok „kosarazása”, az a másikon: „dühöngő feketézés”. Még különösebb, hogy egyensúlyba kerül az egyik oldalról a teljes elutasítása, a kitelepítésre irányuló akarat (amiről Beneš már döntött), és a másik oldal, fogalmazzunk így, mérsékelt lelkesedése, ahogyan a maga nyomorúsága ellenére is befogadja a fizetni nem tudó, határon túli magyar diákokat.
Így, ha nem is zavartalanul, de folytathatják tanulmányaikat. Életük része a tiltott határátlépés, hol az iskolába, hol a családhoz szöknek. A tetten ért fiatalokra mégsem sújt le a törvény teljes szigora – máskülönben aligha folytatódhatnának a látott természetességgel zavaros mindennapjaik. Életükhöz hozzátartozik a kockázat, aminek vállalása és csökkentése egy idő után része a napi rutinnak. Az így szerzett speciális tudás amúgy a csempészetben is jól hasznosítható: ez is része a határ menti mindennapoknak. Az iparszerűen folytatott csempészet olyan foglalkozás, amibe a fiatalok is bekapcsolódnak. A hatalom képviselői számára nyílt titok, hogy mi folyik a határokon át, de nem lép fel teljes erejével. A veszélyes üzemnek azonban még így is vannak halálos áldozatai.
Nemcsak az üzemszerűen dolgozó csempészek között: ez bizonyos értelemben a természetes kockázatból fakad. Az viszont fájóan balladaszerű, ahogy a főhős első erotikus lobbanását kiváltó nagylány esik áldozatul. Halála a közösségi sors kifejezése is. A határon lebukva, de a magyar határőrök fogságába esve, kiszolgáltatva, azok félreérthetetlen erőszakossága elől menekülve, agyon fázva betegszik meg. Kezelés nélkül betegsége végzetessé válik: az állampolgárságuktól megfosztott magyaroknak nem jár orvosi ellátás. A magyar határőrök alávalósága és Beneš hírhedt, 33/1945-ös számú dekrétuma együtt okozza halálát. Egyforma lenne a két állam felelőssége? Valójában nem. Az egyik oldalon egyéni vétkeket látunk, a másikon maga az állam követi el a bűnöket.
Hogy ezt Dobos is így gondolja, az nem kétséges. Ahogy írja, 1945 szeptemberében „az ország elnökének szigorú rendeletét ragasztották a palánkokra és a falakra. A szöveg alatt számok is voltak: 33/1945. Ezt értették meg a leghamarább, a számokat. A szavak és mondatok értelmét csak később, akadozva, töredékben fordították magyarra: ‘Joga sincs, állampolgársága sincs, aki magyar.’ […] Nemsokára másik plakátot ragasztottak az előbbi mellé. Ez alatt is szám volt: 108/45. Vastag, hivatalos betűk adták a lakosság tudtára: ‘minden magyar ingó és ingatlan vagyona elkoboztatik…’ Ebből is csak ez a mondat maradt meg, a legszörnyűbb. Jog sem volt, haza sem volt, már a ház sem azé, aki benne lakott. Pánik csapott a falvak sötét ablakai mögé. Éjszakánként libasorok kígyóztak a határ felé, menekültek.”
Ilyen mondatokat e regény előtt és után évtizedekig nem lehetett közreadni, csak a ’68-as olvadás táján. A történelmi és jogi tartalom egyértelmű, mindent tudhat az olvasó a romlást hozó jogszabályokról: az elnök írta alá őket, hogy rendeletek és még a számuk is ott van. Azt, hogy „Beneš-dekrétumok”, még ekkor is csak körülírni lehetett, közvetlenül kimondani nem.
Amit Dobos bemutat: egy jogrenden kívülre szorított világ, ahol a törvények-hiánya a törvény. Lehet alkalmazkodni hozzá, ez is egyfajta megszokás. A Földönfutókban tanúi vagyunk ennek a folyamatnak, csak Vonnegut legendás szavai hiányoznak egy-egy tragikus eseménysor leírása után: „így megy ez”.
„A holtak nem tudnak beszélni, képtelenek megmagyarázni pusztulásuk okát. Annak van igaza, aki életében [sic!, ‘életben’ helyett] marad, az élő győz. Ha ma nem is de, holnap elhiszik, amit mond. Ismétlődnek a hírek, a végzések, az ítéletek. Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban.” Beneš Csehszlovákiája a kifordított Szózatra tanította a szülőföldjén maradni akaró magyarokat: a nagyvilágon csak e kívül van számukra hely…

V.
Dobos emlékezéseinek különleges fejezete annak a diáktüntetésnek a leírása, amelyről a magyar történelmi szakirodalom azóta sem szólt, talán nem is tud róla. 1945 őszén Sárospatakon helyi körülmények közt jelentős tüntetésre került sor: kirobbant a nyomorúság, a megaláztatások, a kiszolgáltatottság miatti feszültség, a tüntetés a nemzeti sérelmek elleni tiltakozás volt. Közvetlen előzményei közt ott volt az említett két Beneš-dekrétum (az 1945. augusztus 2-i az állampolgári jogokat vonta el, az október 1-én kelt a kényszermunkára hurcolás lehetőségét biztosította). A Csehországba kényszerítettek száma még az erősen kozmetikázott hivatalos adatok szerint is meghaladta a 40 ezret. Beneš célja nemcsak a már kiűzött szudétanémetek munkaerejének pótlása volt, még csak nem is Dél-Szlovákia etnikai arányainak gyors megváltoztatása (bár ez a szándék is szembeötlő…). A ki-és betelepítések a korábbi magyarlakta területek etnikai összetételének átalakítását segítették (ezt a trianoni béke még kifejezetten tiltotta). A szándékhoz teljes megvalósításához nem volt elegendő erő: Szlovákinak nem volt elegendő emberanyaga. Reálisabb cél volt a magyar kormány zsarolása, amelynek be kellett látnia, hogy egy esetleges „önkéntes” lakosságcsere mégiscsak jobb, és bármily furcsán hangzik, humánusabb megoldás, mint a szlovákiai magyarság kifosztása és deportálása fölötti szemhunyás. Ehhez az akcióhoz nem lett volna elég a csehszlovák vezetés akarata: Beneš és Clementis külügyminiszter megszerezte hozzá a szovjet vezetés támogatását. (A történelmi képhez tartozik, hogy előbbi a KGB ügynöke volt, utóbbit a Slánsky-per – Csehszlovákia Rajk-ügye – keretében felakasztották. Majd, ha igaz, a mi ÁVO-nknak megfelelő cseh testvérszervezet jeges úton nehezen induló autójának kipörgő kereke alá hintették hamvait. Hiába, mint mondják, az élet nem áll meg…)
Dobos szövegén, ha sejtelemesen és jelzésszerűen, de átüt ez a háttér. A karácsonyra hazatérő (szökő) diákokat a faggató és leckéztető perbenyiki vámparancsnok mindent gyanúsan pontosan tud a pataki diáktüntetésről. Amiből sejthető, hogy azon ott voltak a csehszlovák államvédelem informátorai (ne adj Isten, provokátorai) is. Jellemző, hogy a fiúk egyikét azonnal kémkedéssel vádolja, az állítólagos megbízók iránt érdeklődik, és jellemzően ügynöki kérdéseket tesz fel: „mivel bízták meg?”, hol van a kaszárnya?, milyen a közhangulat? Cserébe kifejti a csehszlovák álláspontot: a magyarok „egyformák, egyiknek kisebb a vétke, a másiknak nagyobb, egykutya… Egyformán éreznek, egyformán gondolkodnak. Harmincnyolcban kimutatták a foguk fehérét. Levizsgáztak… Most a mi kezünkben a hatalom… egy emberöltőig nem lesz kedvük lázadni.” Az oktatást a helmeci járási csendőrség cseh parancsnoka folytatja. „Miért jöttek haza?”- kérdi. A válasz nem tükrözi, ezért fokozza a helyzet abszurditását: „Mert ide tartozunk.”
Bizonyára alaposabb okuk van így érezni, mint a pardubicei illetőségű fináncnak. A vámparancsnok maga a hatalom, a tervezett tiszta szláv nemzetállam hivatalnokaként az állami propaganda szócsöve: „A szívük odahúz. Innen élősködnek. Viszik, lopják a sót, a cukrot, a ruhát. Kereskednek, rabolnak…[…] Alig töltjük fel az üzleteket, kiürülnek. Már csak a csempészeknél lehet vásárolni. […]Elég a zsiványkodásból, ez a mi országunk! Ha nem tetszik, mehetnek… Darócsapkát fejükre, törjék a követ…a földet sem érdemlik!” – mondja.
Ennek a szókimondóan bornírt szövegnek is megvan a magyar ellentétele. Egy református pap figurája jeleníti meg a trianoni-kismagyar önző ostobaságát. „Se hazája, se istene” – vágja a hozzá érkezett legátus arcába. És így folytatja: „Ide özönlenek maguk is. Ma még csak az iskola kell, holnap már a hivatalokban ülnek…”, „Eleszik előlünk a kenyeret”.
A szlovák oldali leckéztetés része a pataki diáktüntetés számonkérése. Ennek hatására pereg le az elbeszélőben az érzelmek és események belső filmje. „Igenis, tüntettünk, lobbant bennem a harag. Összecsődült ezer éhes diák, kopottak, mindig éhesek. Vezérek is akadtak, akik az élre álltak, fáklyát lobogtattak a kezükben. Nótát is kezdtek: Kossuth Lajos azt üzente. Ordítva énekeltünk, és folytunk végig az utcán, mentünk, folytunk, mint a homokba öntött olaj. […] Én is ott voltam köztük, a névtelen, éhes diákok közt. Torkom szakadtából ordítottam: Esküszünk,esküszünk, csehszlovákok nem leszünk.” Különös, hogy ezt még elbírta 1967-ben a papír, a Kossuth nóta refrénjét, azt hogy „éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – nem.
Az emléket a kommentár követi: „Számunkra ez volt a forradalom, a felszabadulás: védekezés, tiltakozás a magyargyalázás ellen, a szolgabírák ellen, a százféle megaláztatás ellen, a parasztozás, az urak gőgje ellen…[…] Elég volt, most a férgek ordítanak, megjött a hangjuk. Beneš beszédét és követelését előző nap közölték a lapok, ez csak a szikra volt az eső nem látta homokban folyó olajra.”
Az emlékek közt van egy, amit nehéz hitelesnek tekinteni. Nem életszerű, hogy a nemzeti szorongattatás sokadik hónapjában, Beneš legújabb fenyegetésének másnapján, az évekkel-évtizedekkel korábbi osztály-sérelmek gerjeszthetik a tüntetők indulatát… Engedtessék meg nekem: ebben az osztályharcos motívumban a pártállami újságírásban „vörös faroknak” nevezett tartozék klasszikus példáját látom. Azt olyan frázisokat hívták így, amelyek egy írásba bevitték az osztályharc ideológiájának vagy a marxizmus-leninizmus aktualizált tanításának egy elemét – hogy a szöveg elnyerje a szemellenzős ideológusok tetszését. Az ilyen szövegrészeket a szerző kényszerből beírta, az olvasó pedig átugorta. A közírás így működött, és olykor az esszé-publicisztika feladatát átvállaló irodalom is rákényszerülhetett erre. A Földönfutókat író Dobos nem akármilyen tétekben játszott: ha tenni akart valamit a nemzetéért csak politikus módon tehette.
Meg is tette, de sohasem elvtelen szervilizmussal. Mert hiszen volt, hogyne lett volna, magyar úri arrogancia, voltak, akik kenyéririgységből, ostobaságból, politikai számításból ellenségesen fogadták a máshonnan Magyarországra menekülőket. E jelenségek okkal voltak bírálhatóak. Az odahaza és Sárospatakon népéhez és nemzetéhez kötő hűséget tanuló, szociálisan elkötelezett író osztálytudatos kritikája egészében véve nem alaptalan, nem elvtelen. Az adott esemény leírása az egyik legkényesebb helye az egészében véve különlegesen érzékeny témát feldolgozó regénynek. A nemzeti megalázottság krónikáját az osztályharc ideológiájából merített dekoráció sikeresen védte a cenzúra ellen. Dobos gesztusa a szükséges minimum szintjén marad, nem elvi engedmény, nem behódolás.
Az események felidézése így folytatódik: „Rendőrkordon zárta el utunkat. Áttörtük. Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk… Fegyvertűz dördült. Egy pillanatig hallottam ezer diák ijedt lélegzetvételét. Felbomlott a sor, szaladtunk, rohantunk. Üldöztek, orosz vezényszavak csattogtak a szertefutó gyerekcsordák fölött.” Orosz vezényszavak? Patakon? Igen, egy megszállt országról van szó. Amelynek sorsába, de még a határszéli városka eseményeibe is egy idegen hatalom bármikor, közvetlenül, fegyveresen is beavatkozhat. Ez a tény egyúttal jelzi: a magyar politika tompultsága mögött ugyanúgy moszkvai akarat áll, mint a Prága (Pozsony, Kassa) agresszivitása mögött. Az emlékezésben nincs szó halottakról, a katonák ezek szerint a levegőbe lőttek. A sörtűz célja éppen ez volt, a fenyegetés: ha akarjuk, végezhetünk veletek. Nemcsak a pataki diákokkal: Magyarországgal.
A tüntetés mit sem változtat a helyzeten. Gyorsan múlnak a hónapok és az évek. A helyzet alig változik: a mélypont körül stagnál. A bodrogköziek alkalmazkodnak ahhoz is, amihez nem lehet. Még a határon való átszökés megszokhatatlan izgalma is rutinná válik. Az életbe beépülnek a veszteségek: a jogé, a biztonságé, a meghódítani vágyott lányé. A kamaszból statáriális gyorsasággal felnőtté érő fiú, talán életkori sajátosságai okán is, kalandként éli meg a kiszolgáltatottságot. Rákényszerül, hogy az államhatárt csupán kockázatos átjáróháznak tekintse. Ha pedig csak ennyi, miért ne csatlakozna a mesterségüket iparszerűen űző csempészekhez, akik egy „tiltottan szabad” foglalkozást űznek? Idegenné vált a szülőföldjén, otthontalanabb már nem is lehet. „Két pont között vergődik az életem: az idegenség és az otthon. Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem: estéről reggelre élünk. Reménykedünk és félünk egyszerre. Kinek van igaza ebben a kavargásban? Ki lesz ítélő bírája a vészjósló fenyegetésnek? A fegyver vagy az értelem? Lélegezni is nehéz itt, indulatot és a bosszú tüzét szívom magamba minden lépésben. Talán mégis annak lesz igaza egyszer, akinek mindez jobban fáj.” Ez a válasz csak látszólag bizonytalan. Valójában a magyarság igazának kijelentése: egy hideg genocídium is jobban fáj azoknak, akik elszenvedik, mint az elkövetőknek…
Ebbe az irányba mutat az az önálló kisregényként is megálló vonulata, amely a Magyarországról (vagy Kárpátaljáról?) Palesztinába igyekvő zsidók exodusának bodrogközi fejezetét, a tiltott határon való átkelés balladisztikus leírását adja. Történetünk szempontjából nem lényeges, hogy ennek az embercsempészetnek személyes résztvevője vagy csak szemtanúja volt-e Dobos. Az ellenben nagyon is fontos, hogy így épül a regény szövetébe a magyarság ellen megfogalmazott politikai „vérvád” jegyében történt jogfosztása és a nácizmus üldözte zsidóság sorsa közti párhuzam. „Kiszolgáltatott vagyok velük együtt” – a érzi az elbeszélő. A zsidók félelme átragad rá: fél az őket fenyegető, de szökésük felett szemet hunyó hatalomtól, fél a haldokló, az élettől és szülőföldjétől búcsúzó rabbitól. Pedig az érte is imádkozik: „ne érjen benneteket hasonló sors”. A legjobban azonban attól a jövőtől fél, amelyet a menekülő zsidók, köztük a haldokló rabbi sorsa idéz elé.
Okkal: a kollektív bűnösség elméletéből kollektív megtorlás következik. Dobos egész életét végig kísérte az a tragikus emlék, hogy üldözöttként neki is az üldözőkkel kellett tartania. „Figyelem, nézem a búcsúzásokat: a vergődő jajveszékelés után közöny ül az arcokra. Nem tudok a szemébe nézni senkinek. Torkot szorító szégyenérzet kínoz. A rám verő tekintetetek szemrehányók. Szégyellem, hogy a törvény oldalán részt kell vennem ebben a felháborító gonoszságban. Én sem kerülhetem el a sorsomat, létszámot egészítenek ki velem. Egy megszökött ember helyett a vagonba tuszkolnak, és elindul a vonat. A gyűlölet elsorvasztja a reményt, mégis csak az jár a fejemben, lesz-e erő, amely fellázad majd az oktalan emberalázás ellen.” Tudjuk: nem lett…
És itt voltaképpen be is fejeződik a földönfutóvá vált szlovákiai magyarok sorsának krónikája. A regény azonban nem itt ér véget, a kerettörténeten belüli szerelmi szál majdnem végzetes fordulatával, hősének öngyilkossági kísérletével zárul. Majdhogynem allegorikusan, de mindenképp jelképesen. A szerelem lobogása, a sokáig a boldogság lehetőségét őrző házasság után jön az összeomlás. Egy ember totális veresége, minden illúzió és minden remény elvesztése: mélypont, ahonnan nem látszik fölfelé vezető út. A repülős szíven lövi magát. Mégis: amikor valaki, már nem ragaszkodik az élethez, az élet még mindig ragaszkodhat hozzá. Szíven lövi magát a repülős, de életben marad.
És életben maradt a történelem által szíven talált felföldi magyarság is.

Gróh Gáspár, Felvidék.ma
Elhangzott