Az október elsején „Színek és struktúrák” címmel nyílt kiállítás Csízy László (Budapest) számítógépes grafikáiból a kassai Rovás Akadémia termeiben a hónap végéig látogatható. Számomra maga a szerző és alkotásai egyaránt emlékeket asszociálnak.
Már maga a tény, hogy Csízy László korombeli, Gömörországban, Rimaszombatban született, és gyermekkorának néhány évét szülőfalumban, Szilicén töltötte. Hiába ások mélyen gyermekkori emlékeimbe, nem bukkan elő olyan kép, amely a szilicei Csízy Lacit hozná elém, pedig biztosan találkoznunk kellett, de a pokoli háborút követő riadalmas évek – mai szemmel elképzelhetetlen és mérhetetlen szegénységben megélt közös gyermekkor – nem tartogatnak sem egyéni, sem közös emlékeket. Igaz, az emlékezés határán lévő korban, 5-6 évesek voltunk.
Annál több emlék maradt édesapjáról, Csízy Kálmán kántortanítóról, és édesanyjáról, Csízyné Csete Gabriella tanítónőről. Mindketten beírták nevüket szülőfalum történetébe. Generációnyi fiatalt indítottak útnak, Csízy Kálmán kántortanítóként nem csak a református egyházközösségnek volt elismert tagja, de az egész faluközösség életében is fontos személyiség volt. A második világháború dermesztő éveiben saját maga írt színdarabbal, és annak többszöri előadásával igyekezett a falu lakosaiban erősíteni a túlélésbe vett hitet; Csízyné, Csete tanító néni pedig az iskolai foglalkozások mellett kézimunkázni, hímezni és háztartási ismeretekre tanította a cseperedő leányokat. A családoknál máig megtalálhatók azok a varrottasok, amelyek az ő indíttatására és irányításával készültek. Volt szilicei tanítványaival élete végéig levelezéssel tartotta a kapcsolatot!
A háborút követő tébolyult bosszú Csízy Kálmán családját sem kerülte el. Deportáció helyett kitelepítés lett a sorsuk, mégpedig 1949-ben! Esetük is cáfolja azt a később terjesztett propagandát, hogy 1948 februárját követően a berendezkedő kommunista hatalom leállította a kitelepítéseket, mert még 48 nyarán, őszén, telén, sőt még 1949-ben is voltak kitelepítések! Csízy Kálmán megértő emberségét igazolja, hogy távozásakor járandóságának csak egyharmadát fogadta el, mondván: egyaránt szegények vagyunk, akár a templom egere, és néha a szegény is segíthet a még szegényebben!
Csízy László családjával együtt Szilicétől jó messzire, a jugoszláv határ közelében lévő Újpetre településre került. Itt kezdett iskolába járni, Pécsett érettségizett, majd villamosmérnöki diplomát szerzett, és távközlési szakemberként fontos tisztségeket töltött be. A képzőművészethez – családi hagyományként – mindig vonzódott, de számítógépes grafikával rendszeresen közel harminc évvel ezelőtt kezdett el foglalkozni, amolyan „kőkorszakbeli” masinán. Több mint tizenöt éve „jegyzik a nevét” az elektrografika műfajában, azóta csoportos kiállítások, meghirdetett pályázatok, biennálék állandó résztvevője. A múlt esztendőben errefelé, Komáromban, is volt kiállítása.
Az én generációm, amely még a számítógépek és az internet kora előtt szocializálódott, érthető előítéletekkel, néha a kanonizált művészeti stílusok révületében, megcsontosodott szemlélettel tekint a computeres alkotásokra. Jómagam is hasonló utakon jártam, amíg Csízy László képei (is) meg nem győztek arról, hogy a stílusra ráaggatott „modernség” nem is biztos, hogy indokolt, mert azokban (is) ott van a megfogalmazott gondolat, maga az élet rezdülései, és művészet megismételhetetlen egyedisége.
Az első rátekintésre szétzilált vonalak tüzetesebb szemlélet után valahogyan rendeződnek, és a látszólagos összekuszáltságból kialakul a harmónia. Néha vérérrendszerre asszociál, vagy éppen egy falevél izgalmas szerkezetére, tar ágak utánozhatatlan ágbogaira, esetleg a csillagok rendszerében megjelenő örök szimbólumra, a Göncölszekérre. Az éteri finomságig cizellált vonalak azt a képzetet erősítik az emberben, hogy ilyesmi csak az ember és gép szimbiózisából születhet.
Aztán itt vannak a színek, ahogyan a kiállítás címében is szerepel. Néha a kép – vászonra komponált! – olyan színekkel lepi meg a szemlélőt, ami talán csak a tudatalatti képzeteinkben létezik. Ebben az esetben pedig nincs olyan, hogy a vonalnál továbbszalad a ceruza, vagy elcsúszik az ecset, mert az órákon át a variációk tömkelegéből kiválasztott egyes egyedüli kompozíció, amely szolgálja az alkotó által megfogalmazott üzenetet.
Csízy László képeit látva én valami éteri zenét hallok, valamilyen eddig megfogalmazatlan etűdöt, hasonlót Liszthez, Chopinhez, Rachmaninovhoz, de valójában mégis valami mást! Valami olyasmit, ami Csízy László fia és menye előadásában hangzott el a megnyitón. Földit és éterit egyszerre!
Csízy László képei a felfedezés erejével hatnak. Érdemes megtekinteni őket. A kassai Rovásban a tárlat október végéig látható!
Máté László, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”46956,56639″}
További fényképek a Képgalériánkban ITT tekinthetők meg.
