Itt élt a lakótelepen, a szomszéd toronyházban a kedves, fiatal tanár úr, amióta Komáromba költözött, és a Selye János Egyetem tanára lett. Igaz, én leginkább csak e-mailben tartottam vele a kapcsolatot, de mindig nagyon örültem, ha egy jó olvasmányt küldött át levélhez csatoltan.
Egy ideje arra lettem figyelmes, hogy sosem világít a gmail csevegőjén nevének zöld lámpácskája. Vajon hová lett ez a „Sanyi gyerek” ? – így gondoltam magamban annak jogán, hogy hát éppen a fiam lehetne. Pedig az élet úgy alakította, hogy én tanulhattam tőle, a nagy tudású, nagy műveltségű fiatal tanártól.
Jó ideje, hogy az utcán és a boltban is hiába keresgélte őt tekintetem, pedig korábban gyakran láttam, amint fiatalos lendülettel tempózik kerékpárján az egyetem irányába: hátizsákosan, lobogó hajjal, hogy aki nem ismeri, diáknak gondolhatja őt.
Minden alkalommal tartalmas pillanatokat éltem át, ha véletlenül összefutottunk a ház előtt, vagy kenyérvásárlás közben. Sosem mulasztotta el, hogy őszintén, udvariasan érdeklődjön egészségem felől, de arra is szánt időt, hogy tanácsoljon, ha valódi értéket kerestem a magyar- és a világirodalom rengetegében. Nemcsak a katedrán, az egyetem falain kívül is kiváló tanárnak, kiváló embernek bizonyult. Szerettem a társaságában lenni.
Ha valami igazán jó irodalmi csemegére vágytunk, szívesen kölcsönzött könyveket, nekem magyarul, lányomnak angol nyelven. Döbbenetes pillanatokat éltem át most októberben, amikor elkezdtem „nyomozni” holléte felől. Éppen azokban a napokban történt, amikor már három éve elveszítette tudatát.
Először az egyetem honlapján keresgéltem őt, végül internetes lapokból jutott tudomásomra a kegyetlen hír, hogy Vojtek Sándor végleg elment. És már két esztendeje, július elején, amikor én egy nagy műtéten estem át. Ez volt hát az oka, hogy nem jutott el hozzám távozásának híre. Így alakult, hogy most, halottak napján frissen gyászolom, és első alkalommal gyújtok gyertyát a fiatal, nagytudású, kedves tanár úr emlékére. Nyugodjék békében!
Buday Mária, Felvidék.ma
