Sajátos tünemény a történelem. Mindig azt használják belőle, ami éppen megfelel. A legszebb pedig az, hogy minden alkalomra találnak is megfelelő idézetet, eseményt. Így a Szlovák Nemzeti Párt is. Mióta kitessékelték újkori alapítóját, már nem akarnak tankkal menni Budapestre, a retorika pedig némileg megváltozott, külsőre szalonképesebb lett (nyilván ennek „köszönhető” a jelenlegi magasabb preferencia), ám a harciasságon nem esett csorba.
Az is bizonyítja ezt, hogy a magyar kártya még mindig alkalmas és hatékony módszer, nagyszerűen lehet azzal menetelni az egyirányúnak bizonyult nevezetes összekötő hídon. Immár, ugye, nem tankkal, hanem „finomabb” eszközökkel.
Az ilyen például az, hogy a Szlovák Nemzeti Párt szeptember 19-ét, Szlovákia emléknapját, más néven szeretné tudni: nem a szlovák nemzeti tanács megalakulására szeretnének emlékezni, hanem arra, hogy Štúr aznap 1848-ban Miaván a szlovák nemzeti tanács nevében fölmondta a szlovákok engedelmességét a magyar kormánynak – ezt a szlovákok autonómia-kinyilatkozásának becézik.
Halkan jegyzem meg, hogy ez csak egy szűk körű társaság óhaja volt minden gazdasági és közigazgatási alap nélkül, ám miután a szlovákok tették ezt, hőstettként értelmezendő – persze ha valami hasonlót a Szlovákiában élő magyarok említenek, az irredentizmus és hazaárulás, az ország egységének megkérdőjelezése. Mellékesen: amikor Štúr ezt kinyilatkozta, már (1848. május 5. óta) elfogatási parancs volt érvényben ellene.
Namármost: ezt a nem túl nagy visszhangot kiváltó autonomista törekvést szeretnék ma utólag nagyobb történelmi dicsőséggel ellátni, fontosabbnak minősíteni mint azt, hogy a magyar forradalom hatására akkor már eltörölték a jobbágyságot, és így természetesen a szlovák jobbágyokat is fölszabadították. Ez, gondoljunk csak bele, bizony lényeges, korszakalkotó esemény volt, a szlovákok számára is. Ám a Szlovák Nemzeti Párt számára ez nyilván nem annyira fontos. Számára sokkal fontosabb, hogy 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést az újonnan alakult Csehszlovákia és Magyarország között, s e nap a Szlovák Nemzeti Párt szerint Szlovákia emléknapjává kell legyen.
Szlovákia szempontjából – nos, nem is tudom, mennyire jelentős ez. Szeretnék ezt függetlenségként föltüntetni, holott nem az volt, hiszen nem önálló Szlovákia keletkezett, a csehekkel egy csomó konfliktus akadt már akkor is és azután is, de úgy látszik, ha a magyarokba rúgni lehet, a csehek utálatát is szívesen elfelejtik (most már ez persze más, de nincs is közös Csehszlovákia).
Ez az emléknap-javaslat sokkal inkább úgy néz ki, mintha pályázatot írtak volna ki, hogyan lehetne a magyarokat a legjobban megsérteni, kisemmizni – most, amikor külpolitikailag bizonyos harmónia alakult ki Magyarország és Szlovákia között, s a magyar kártyát fölhasználva némi jó pontot lehetne szerezni a közeledő választásokon.
A magyaroknak pedig mi a legérzékenyebb pontjuk? Nem nehéz kitalálni: Trianon.
Szeretném látni, hogyan viselkedne Szlovákia, ha őt érné egy Trianon nagyságrendű trauma. Persze, mondhatjuk, hogy régen volt már, kiheverhettük volna, de akkor is. Mások fájdalmának meglovagolását, bár történelmi fájdalomról van szó, nehéz megérteni és elfogadni, ez csak ízléstelen, otromba és cinikus. Hacsak nem arról van szó újfent, hogy valakik álságosan kisebbségi érzelmeiket, gátlásaikat akarják levezetni mások hátán.
Ezért hát nesze nektek, magyarok, egy kis Trianon, élvezzétek és emlékezzetek, ki itt az úr. Nincs ugyan már tanktámadás Budapest ellen – ám az ilyen alattomos tőrdöfés attól lényegileg miben különbözik? Karácsony előtt fölöttébb „kedves” az ilyen egyirányú hídmenetelés és „keresztény” gesztus. A megbékélést én mindenesetre nem így képzelem.
Aich Péter, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”54144,54133,54132″}
