Luca-nap (december 13.) szokásokban, hiedelmekben, mágikus cselekedetekben az esztendő leggazdagabb napja volt a Palócföldön, így Hont megyében is. S bár a Középső-Ipoly mentén sem tartozott a kötelező ünnepek közé, mégis számon tartották. Sőt a mai napig megőrződött egy s más a hagyományvilágából.
A névadóval kapcsolatos népi adatok igen ellentmondásosak: hol boszorkányként, hol pedig valamiféle szentként emlegetik Lúciát. Személye egyszer fényhozó, másszor kísértet alakjában szerepel. Alakja tehát a néphitben kettős: egyrészt kapcsolatos a legendabeli Szent Lucával, másrészt a boszorkányszerű, rontó nőalakkal, lucaasszonnyal, aki ezen az éjszakán az emberek és állatok kárát okozhatja (Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E., 1997. 174. l.)
A legenda szerint Szent Lúcia keresztény hitéért halt vértanúhalált. Az V–VI. században élt, s Siracusa legelőkelőbb családjából származott, szűzként és vértanúként számontartott hölgyet állítólagos vőlegénye, egy pogány fiú vádolta bosszúból a bíró előtt. A lány ugyanis nem akart férjhez menni, s ezért az ifjú hiába várt a gazdag hozományra. Sajnos, a bíró elrendelte, hogy emiatt Lúciát nyilvánosházban gyalázzák meg. Legendája alapján a szembetegségben és vakságban szenvedők, a bűnbánó utcanők és a varrónők patrónusa lett.
A Gergely-féle naptárreform előtt /1582/ az esztendő közepének is tartott legrövidebb naphoz – amely a téli napfordulónak is kezdőnapja volt – gazdag, pogány elemeket is tartalmazó szokásanyag kapcsolódott, melyek sok-sok tilalmat, előírást, jóslást tartalmaztak.
A reggeli „lucázás”
A Középső-Ipoly mentén és a Börzsöny tájékán az e napi szokások közül szinte napjainkig él a reggeli lucázás. Egykor az iskolás gyermekek már a hajnali órákban megkezdték szokásos falujárásukat. Volt ahol ketten, másutt többen is jártak egy csoportban. Minden házhoz elmentek: szerencsét, bő termést, áldásos szaporodást kívántak, ezután pedig leheveredtek a földre. Nagycsalomján versmondás közben a lucázók a kezükben lévő, spárgára kötött két kulcsot rázták, csörgették. Ezért általában néhány fillért, almát vagy diót kaptak. Apátújfaluban egy patkót és egy vasat tartottak a kezükben, azokat ütögették egymáshoz. (Csáky K., 1987. 24. l.; 2000. 11. l.)
A lucázás általában a legtovább élő népszokásaink egyike volt az Ipoly mente legtöbb falujában. Az ötvenes években még sok helyen házaltak ilyenkor a fiatalabb fiúgyermekek. Egyes községekben – például Kelenyén – azonban még napjainkban is előfordul, hogy Luca reggelén a rokon gyermekek megjelennek a házaknál, s előadják mondókájukat. Paláston általában a nagyszülőket keresi még fel egy-két unoka. 2003-ban ötödik osztályos ipolyfödémesi tanulóm, Bodzsár Balázs iskolába jövet előtt az apai s az anyai nagyszülőknél lucázott, az alábbi verset mondta el, melyet már régebben tanult Bodzsár Sándor /1937/ nagyapjától:
„Acét hoztam kéteknek,
Cin legyen tányérjok,
Cin legyen kanájjok,
Cin legyen villájok!
Bornyas legyen tehennyek,
Csikó legyen lovok,
Fias legyen asszonnyok!
Tyúkok, ludak jó tojjonak,
Annyi verem búzájok legyen,
Mint az égen a csillag,
Így heverjenek a tyúkok e!”
A jókívánságokat tartalmazó versikékkel, bár azok több helyen azonosak vagy hasonlóak, mégis érdemes bővebben foglalkoznunk. A fent közölt födémesi köszöntőhöz is hasonlít a kelenyeieké, akik szintén azt kívánták, hogy a gazdasszony edényei ne törjenek, evőeszközei épségben maradjanak. Kívánták továbbá a szaporodást is. Erre meg a termékenység biztosítására irányult többek közt földre heveredésük is:
„Acét hoztam kéteknek,
Cin legyen tájjok,
Cin legyen kanájjok, villájok!
A tehenek bornyazzonak,
A disznók malacozzonak,
Az asszonyok fiazzonak!
Annyi verem búzájjok legyen,
Mint égen a csillag!
A tyúkok meg igy heverjenek, e!”
Az általam lejegyzett szöveg (melyet annak idején még én is mondogattam) részben megegyezett azzal, amit Manga János 1941-ben gyűjtött szülőfalumban. Feljegyzéseiből az is kiderül, hogy a XX. század első évtizedeiben már virradatkor mentek lucázni a fiúgyermekek. „Rendesen három-négy gyermek jár együtt, akik minden házba bemennek (ujabban csak rokonokhoz), dicsértessékkel köszönnek.” Földre heveredésükért aszalt gyümölcsöt, diót, esetleg pénzt kaptak. Manga J., EA 508. 1. l.)
A fentiekétől kicsit különbözött a pereszlényiek köszöntője, bár lényege ennek is ugyanaz volt. A jókívánságokat magam is lejegyeztem, de itt most a falu szülöttének, Manga Jánosnak gyűjtését tesszük közzé (Csáky K., 1987. 24. l.; Manga J., EA 506. 6. l.):
„Vas legyen fazekatok,
cin legyen tálatok,
ólom legyen kanalatok,
csikózzon meg a lovatok,
bornyazzon meg a tehenetek,
malacozzon meg a disznótok!
Adj Isten gazdának bort, búzát,
gazdasszonynak tyúkot, lúdat,
menyecskének egy kas gyereket!
Igy heverjenek a tyúkok e!”
A gyerekek itt hajnali mise után indultak „lucáznyi”, hogy „sokat tojjanak a tyúkok és heverjenek”. Köszöntőjükért diót, mogyorót, aszalt gyümölcsöt vagy pénzt kaptak.
A deméndi gyerekek Luca reggelén mondott szövegét is Manga János jegyezte le:
„Acélt hoztam magoknak,
Cin legyen kanaljok,
Cin legyen tányérjok,
Bornyazzon meg tehenjek,
Csikózzon meg lovok!
Gazdasszonynak fia legyen,
Igy heverjenek a tyúkok e!”
(Manga J., EA 907. 3–4. l.)
Perőcsényben is korán reggel mentek a gyerekek lucázni. Az iskolások köszöntőjének bőségvarázsoló töredékét Diószegi Vilmos jegyezte le 1962-ben:
„Jó reggelt.
Csikós legyen a lovok,
malacos a disznójok,
borjas legyen a tehenje,
jó tojósak legyenek a tyukok,
meg jó heverősek legyenek a tyukok meg a ludak.”
(Diószegi V., 1962. EA 7072. 22. l.)
A Luca-napi köszöntőszöveget sok helyen énekelve adták elő. A Magyar Népzene Tárában olvashatjuk például a kemenceiek énekszövegét, mely így hangzott:
„Cin lëgyën táljok, vas lëgyën fazëkjok,
ólom lëgyën kanaljok, hizós lëgyën a lovok,
borjas lëgyën tehenjëk, hátas lëgyën disznójok!
A gazdának bort, búzát, gazdasszonynak tyúkot, lúdat,
a jánnak szép mátkát, a legénynek azon szerént!
Igy heverjënek a këjtëtt tyúkjai!”
(Magyar Népzene Tára, 1953. 380–381. l.; 1. számú kottamelléklet)
Tésán ugyancsak énekelték Luca-napi kívánságukat a gyerekek:
„Acélt hoztam kenteknek,
cin legyen táljuk,
vas legyen fazekjuk, ólom legyen kanaljok!
Adj Isten gazdának bort, búzát,
gazdasszonynak egy kas gyereket!”
(Magyar Népzene Tára II., 1953. 346. sz. 381. l.; 2. számú kottamelléklet)
Sikerült egy énekes Luca-napi köszöntőt felgyűjtenem 2003-ban Skadra József (1916) szetei adatközlőmnél is. Első részének töredékét közlöm az alábbiakban:
„Cin legyen tányértok,
Ólom legyen fazekatok,
Vas legyen kanáltok.
Amennyi tányértok,
Annyi jánykérőtök.”
(Lásd: 3. számú kottamelléklet)
A már idézett deméndi szöveget is énekelték annak idején a lucázók. Kottáját Manga János közölte 1942-ben. (15. lap. Lásd a 4. számú kottamellékletet.)
Az Ipoly bal partján, az Ipolyhidvéggel szomszédos Drégelypalánkon 2004-ben jegyeztem le a Kormosoi Sándor /1934/ adatközlőmnél az alábbi Luca-verset:
„Lucát gyüttem köszönteni,
Aggyik kendtek hörpinteni.
Vagy borocskát, vagy pálinkát,
Vagy egy pár krajcárkát.
Tojó legyen tyúkjok, lúdjok,
Bornyazzon meg a tehennyek,
Csikozzon meg a lovok,
Malacozzon meg a disznójok,
Szaporoggyonak a bárányok.
Ahány cserép, tál, tányér,
Mind maradjon meg,
S így heverjenek a tyúkjaik.”
A fentiektől különbözik az a tréfás szövegközlés, melyet Felsőtúron gyűjtöttem 2004-ben Cselkó Rozália /1925/ volt uradalmi cselédlánynál:
„Luca, Luca ma vagyon,
Elcsúszkátam a fagyon.
Azért jöttem nálatok,
Pár koronát aggyatok!
Ha nem adtok, meghaltok,
Rám marad a házatok.”
Az evangélikus szlovák községben, Felsőpribelen a gyerekek szintén kora reggel indultak lucázni. Később már csak a rokongyermekek, az unokák jártak. Az utcán menet közben felvettek egy nagyobb kővet. Azt az asztal alá tették, majd elmondták a napi köszöntőjüket. Ők is az acélt emlegették; azt kívánták, hogy ne törjenek az edények, bő termés legyen a szőlőben, a réteken és mezőkön. Kívánták ezenkívül az asszonyok termékenységét is:
„Cencere, cencere,
doniesol som vám ocele,
aby sa vám hrnce, misky nelámali,
že aby ste mali na vinice veľa vína,
na lúke veľa sena,
na poli veľa žitka,
a že ak z kozuba trúba,
gazdina by ostala do roka hrubá.”
/2004. Mária Celengová-Štrihová, 1946/
A lucázó gyerekek a szomszédos magyar faluban, Csábon is sorra járták a házakat december 13-án. Adatközlőim az alábbiakat mondták ezzel kapcsolatban: „Mán vagy két évtő´ nem járnak. Reggel minyán gyüttek, még föl se ébretté´. Csörögtek, hogy ne törjenek a fazekak. Vót nekik ollyan láncféle. Mondták, hogy ne törjenek a fazekak, na szakaggyonak a láncok, Olyanok legyenek, mint az acél. Nálunk a földre nem hevertek le. Pénzt kaptak.” (György László Tamás /1913/, György Lászlóné Hustyava Veronika /1918/. 1995.)
„Lucát köszöntenyi is jártak, hogy ne törjönek az edinyek, ne szakaggyonak a láncok, ne dögöljönek a baromfik. Olyanok legyenek, mint az acél. Fazékkal csengettek, csörögtek.” (Zatyko Józsefné /1918/. 1995.)
A Luca napi szövegeket elemezve Dömötör Tekla említi, hogy azokban egy démonikus nőalak jelenik meg, az az asszony, akitől az ember és az állat szaporodása függ. Ezért kívánják a gyermekek, hogy „bornyas legyen” a tehén, „csikós legyen” a ló, „malacozzon” a disznó, „tojósak” legyenek a tyúkok, lúdak; az asszonyok „fiazzanak”, s „egy kas gyerekük legyen”. Ez utóbbi Ipolykeszin így hangzik: „a gazdasszony alatt legyen egy filkas gyerek”.
Ugyancsak Dömöör Tekla írja, hogy L. Kretzenbacher európai összefüggésében vizsgálta a Luca-napi köszöntő szokást, s megállapította, hogy a gazdasszonyoknak szóló mondóka ugyan a baromfi és más háziállatok szaporodását célozza, ám a szövegek tréfás-erotikus részleteket is tartalmaznak, melyek nem öncélúak, hanem mágikus hatásúak. (Dömötör T., 1974. 126. l.)
A Középső-Ipoly menti köszöntőket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy azok szintén többféle kívánságot, célzást tartalmaznak. Az acél emlegetése például /„Acét hoztam kéteknek”/ akár a tűz, a fény jelképe is lehet. Gondoljunk csak az acél és a kovakő csiszolta tűzre. A cin, az ólom, a vas /„Cin legyen tájjuk, / Cin legyen kanájjok, villájok!”/ az erő jelképe, s arra utal, hogy a gazdasszonyok edényei ne törjenek, evőeszközei épségben maradjanak. (Csáky K., 2001. 174–175. l.)
Az Ipoly bal oldalán települt hontiak mondókája az említetteken kívül a szerencsés párválasztást kívánó sorokat is magába foglalja. A Manga János lejegyezte szöveg így hangzik:
„Heverő legyen a tyúkjok, lúdjok,
bornyazzon meg a tehenjek,
csikózzon meg a lovok,
fiazzon meg az asszonyok, vas legyen fazekok,
cin legyen tányárjok!
A lánnak szép mátkát,
a legínnek azok szerint.
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”
(Manga J., 1979. 90. l.)
A párválasztásra egyébként találunk utalást a fentebb idézett szövegekben is. A kemenceieké például csaknem azonos a hontiakéval, de felbukkan a párválasztás-kívánság a szeteiek versében-énekében is:
„Amennyi tányértok,
annyi jánykérőtök.”
Valószínűleg a jó szerelmi életet, az áldásos szaporodást kívánták biztosítani mágikus cselekedetükkel a perőcsényi gyerekek is, amikor a földre öntött dió közé heveredtek. (Diószegi V., 1962. EA 7072. 28. l.)
A lucázó fiúknak természetesen mindenütt örültek a házak lakói. A férfi vagy fiú elsőként való érkezése ugyanis szerencsét hozott a házra. Sok helyen ezt még ma is így tartják. A hiedelem szerint ha asszony volt az első látogató, akkor a következő esztendő nyara „áldás nélküli” maradt: a tyúkok nem tojtak, s nem is hevertek meg. Az asszonyok korai látogatásának azért sem örültek, mert ebből arra következtettek, hogy egész évben törni fognak a tányérok. (Csáky K., 1987. 26. l.) Egy 2001-ből származó perőcsényi adat szerint: „Mán reggel azzal kezdődött, hogy jaj, nehogy asszony gyüjjön be a portára, mer´ akkor egész évbe´ nem tojnak a tyúkok.”(Bugri Józsefné Berényi Eszter, 1934)
Csáky Károly, Felvidék.ma
