59046

A kassai Löffler Képtárban január 19-én nyitotta meg Milena Gašajová igazgató Halász-Hradil Elemér (1873-1948) Otthon, édes otthon c. kiállítását, melynek gyűjtője Peter Kobelák volt. Szerinte, a művészt egyetlen szóval kellene jellemezni: a szépség festője. Klasszikus értelemben, amit úgy kell érteni, hogy „a műalkotás szépségét az új képzőművészeti eszközök alkalmazásával megjelenített tárgy ábrázolása adja.”

Benne azt a művészt tiszteljük, aki az elsők között kísérletezett a luminista (neo-impresszionista irány) és impresszionista eszközök igénybevételével, hogy a plein air (fr. ‘nyílt levegő’) festészettel kísérletezzen.

Magyar festőként a szlovák modernizmus belőle táplálkozott, hiszen segítette ennek az irányzatnak a felismerését, elfogadását és széleskörű megértését. Céhbeli céltudatosságának és rendi öntudatának köszönhetően művészi, társadalmi és pedagógiai vonalon előtérbe került. Kassa társadalmi életének tevékeny részese volt. Írt a helyi sajtóba, alapító elnöke lett a Kazinczy Társaság Képzőművészeti Osztályának. Sikeres festő volt. Emberi nagyságára jellemző, hogy fölkarolta Kővári (Kačmarik) Szilárdot, a szecesszió jeles képviselőjét válsága idején.

Magániskolájában tanult Bauer Szilárd, Jakoby Gyula, Kmetty János, Kontuly Béla, Jozef Fabini, Bukovinszky Gyula, Ján Grotkovský és nem utolsó sorban Csordák Lajos, akire különösen nagy hatást gyakorolt. Kmetty és Kontuly ugyanúgy Miskolcon született, mint ő.

Szinte egész élete Kassához kapcsolódik és az Osztrák-Magyar Monarchiához. „Nemzetisége magyar volt. – hangsúlyozza Kobelák -, ő maga magyar hazafi, művészként viszont a mai Szlovákiához kötődött: (…) »Akár akarom, akár nem, Szlovenszkó lenyomatát hordozom magamban.«” Ez a megállapítás életének utolsó éveire jellemző, hiszen Kassán 1920-ig alig érzékelte valaki is, hogy Szlovákiában élt volna. Majd 1938 és 1945 között sem. Mindenképpen örvendetes, hogy végre elismerik nemzetiségét. Csak akkor miképpen értelmezzük, hogy a prospektus szlovákul írja keresztnevét? Habár, az impresszumban helyesen szerepel. Azt is előremutató gyakorlatnak tartjuk, hogy az ismertető szöveget magyarul is közzétették. Így kellene más kassai magyar mesterek esetében is eljárni. A szöveget, melyből idéztünk, Ötvös Anna fordította.

Örömmel olvassuk a magángyűjtő ismertetőjében, hogy a „kortárs szlovák művészettörténet elkerülhetetlenül felülvizsgálta és később rehabilitált a nem szlovák nemzetiségű festők művészi hozzájárulását, köztük Halász-Hradilét is. Megtisztította a nacionalista és ideológiai hordalékoktól és alábecsüléstől”, mert nélküle a modern művészet létrejöttét a mai Szlovákia területén nem lehet értelmezni. A szent család c. Rembrandt-festmény másolatát 1903-ban készítette, mely árnyalatnyival sötétebb az eredetinél. Ezen és a három változatban megfestett Madonna gyermekkel megbecstelenítő billog éktelenkedik. Ugyanis az egykori kassai Kerületi Képtár bélyegzőjével ellátott minősítés olvasható rajtuk: „Művészi érték nélküli”. Rembrandt is ugyebár értéktelen az elvtársak szerint. Ez persze a képtár munkatársainak ideológiai elkötelezettségét leplezi le, Halász-Hradilnak aligha árthat. Szégyenteljes bizonyítéka annak, hogy mennyien hajtottak fejet a kényszer előtt.

Viszont furcsa fintora a sorsnak, hogy a magyar művészettörténet, bár földolgozta a nagybányai, szolnoki művésztelepek és a Hollósy-iskola szerepét, Halász-Hradilt csak éppen megemlíti, ám nem értékeli!
Pedig sokoldalú művész volt, különböző zsánerképeket festett, de elsősorban arcképfestőként tartjuk számon. Több mint kétszázötvenet készített. Ez volt megélhetésének legfőbb forrása. A megrendelő ízlését művészetté formálta és nem félt karikatúrát rejteni a portréba, miközben a modellek lelkiállapotát is rögzítette. Leányát is többször megfestette.

Tájképeket is festett, melyeken Kassát és környékét, de akár a szolnoki piacot örökítette meg. Az első világháború idején hadifestőként dolgozott. Nem hősi csatajeleneteket, hanem a frontvonal mögötti mindennapokat örökítette meg. A Hajléktalanok (1916) leleplezi a háború pusztításait. A lélek műterme (1917) a ma Ukrajnához tartozó Pomorzany (Pomorjani) település fatemplomának belsejét örökítette meg, mely Ilyvó és Tarnopol között fekszik. Ez is a háborúval szemben álló lelki értékeket hangsúlyozza. Vallotta, hogy „a művészet értelme helyettesíteni azt, ami hiányzik az ember életéből.”

Az 1920-as kiállításakor mondott beszéde különösen is közel áll hozzám: „Amikor… képek előtt állunk (…), ne azt keressük, új-e vagy elavult irányokat követ a megteremtője, de hogy művészit nyújtott-e. Amire ma esküszünk, az holnap régi lesz, s ha évszázadok múlnak, nem lesz más fontos akkor sem, mint megállapításom.”

A kiállítás magángyűjtemény anyagát teszi közzé. Többségük a művész hagyatékából származik. Dédunokájának, Némethné Török Zsuzsannának köszönhetően került a kassai gyűjteménybe, aki fiával együtt részt vett az ünnepélyes megnyitón. A képek restaurátora örömét fejezte ki, hogy a képek eredeti szépségükben ragyoghatnak a tárlaton, melyet március 13-ig lehet megtekinteni.

Némethné elmondta, a mester leánya, Margit – az ő nagyanyja – Keszthelyen élt. Fia volt az apja, aki Budapesten tevékenykedett. Ő meg az ükunokával, Németh Marcellal jött a kiállításra. Ez az ág nem örökölte a művészi hajlamot. A család egy része a Halász nevet tartotta meg, más tagjai a Hradilt. A família másik ágának tagja, András, Prágában él.
További képek megtekinthetők Képgalériánkban ITT>>>. 

Balassa Zoltán, Felvidék.ma