59353

Albert István Ipolyszalkán született, majd Csehországba került, Brünnben végezte el az iparművészeti középiskolát, és ott is maradt. A sokoldalú alkotó tehetséggel megáldott fiatalember brünni évei alatt is foglalkozott szülőfaluja múltjával, s míg édesanyja élt, évente hazalátogatott, s kereste, kutatta a múlt emlékeit. Nyugdíjas éveire hazajött, visszatért a szülői házba. Itt egy alkotóműhelyt alakított ki, amelyben sokrétű tevékenységet- festés, restaurálás, digikonok készítése, stb. – folytat.

A Párkányi Városi Múzeumban március 13-áig megtekinthető az a kiállítása, amely szülőfaluja, Szalka ornamentikájának motívumait feldlgozó alkotásait mutatja be. Hírportálunk arról kérdezte az alkotót, hogy hosszú évekig távol a szülőfalujától, sokoldalú tehetséggel megáldva, miért foglakoztatta őt mégis annak népművészete.

Albert István így vallott magáról:

Úgy az ornamentumok pingálásának ideje alatt, mint a kiállítás megvalósításánál is nagyon vágytam arra, hogy Albert István ne a második helyen legyen, hanem az utolsón. De ha lenne még legutolsó, akkor inkább ott. Vagy ne is legyen.
Ezzel a problémával küszködtem az életem folyamán a művészeti alkotásaim befejezésekor és átadásakor. Szóval nem akartam aláírni azokat, mivel egyszerű munkásnak tartom magamat a kultúra terén. Példaképem a gótika ideje. Azok a nagyon nagy művészek, akiknek szorgalmasan kellett dolgozniuk és a végén névtelenül kibocsátani a munkát. Akkor nem volt divatban az aláírás, nem volt média. Több korombeli szóvá tette, hogy hiányolják a festményeimről az aláírást. Hasonlóan magyarázkodtam velük szemben is.

Aztán amikor egy vevő megvásárolta a képemet, azt mondta, hogy köteles vagyok aláírni. Csodálkoztam, hogy beszélhet így. Hozzátette, hogy nem azért kell aláírnom a munkámat, hogy azzal dicsekedjek. Fordítva kell értelmeznem. Ha nála valakinek nem tetszik a művem, tudja az illető, kit kell megdorgálnia. Ez az egyetlen ember tudott meggyőzni. Szó nélkül alá is írtam a munkámat – természetesen mind a ketten kellő humorral vettük a dolgot. De ezzel nem szűnt meg idegenkedésem az aláírástól, mivel hála Istennek mindenkinek tetszettek a munkáim.

A szalkai ornamentikák kiállítás alkotásai nem egy művészt reprezentálnak, hanem egy falut, sőt annak a múltját. Népi ornamentumokat nem szokás aláírni. Esetleg a valamikori Ipolyszalka népének kellene aláírnia azt.

Én, Albert István, azt állítottam hosszú évek során magamról, hogy két világba születtem. Ugyanis az ötvenes évek, melyekben végig a gyönyörűséges gyermekkoromat élhettem, egy egész más világ volt: Parasztvilág, a családok szoros együttélése. Rádió, televízió, villanyáram zaklatottsága nélkül. Egyszóval a petróleum lámpák idejének nevezem.
A hatvanas évektől 2000-ig egy további világ jött szememben.
Most azt állítom, hogy élem a harmadik világomat minden előnyével és hátrányával a számítógép mellett. Ha nem lenne számítógépem, és abban egy drága grafikai programom, akkor nem csináltam volna ornamentumokat sem, mert egyszerűen túl igényes munka lenne számomra. Túlnőné az erőmet.

Az ornamentumokat oly módon alkalmaztam, ahogy azt a kiállított anyagon észre is lehet venni: régi, kidobott reklámponyvák hátsó oldalára pingáltam. Ez nagyon praktikus választás. Itt is hozzá kell tennem, hogy ha nem volna néhány éve a piacon olyan festék, mely erre a munkára alkalmas, azt sem csinálhattam volna. A másik módja az interneten való megjelenítés az egész világ részére. Remélem, nem utolsó sorban pedig a kicsinyeknek kifestőként. Más tájak tapasztalata, hogy a kicsinyek ügyesen elsajátítják és maguktól játékszerűen idővel emlékezetből ugyanúgy megrajzolják. Ezt a tudásukat viszik barátaik emlékkönyveibe, ahova verseket írnak hozzá, stb.

Ami késik az nem múlik, talán sikerül néhány rajongót rávezetni idővel a pingálásra, hasonló módon, ahogy e kor szokása lett – az pedig a gyerekszobák díszítése, házaik falainak díszítése.

Már gyermekkoromban érzékeny, igényes, kritikus voltam a képzőművészeti alkotások szemlélésekor. Kilnec éves koromban egyedül elengedtek a szüleim Budapestre a galériákban és múzeumokban kóborogni.

Az ötvenes évek elején falunk is egy galéria volt számomra, a festett oromfalak mellett jártamban. Ezt az emléket és szép érzést nem lehet kitörölni. Ugyanúgy nem tudom elfelejteni azok kimúlásának szomorú időszakát.
Másrészt minden hárztartásban hemzsegtek a hímzett darabok, pingált ornamentumok a szobák falain. Aztán mindent, ami szép és népi volt, elrabolt a divat, új életstílus a falun.

Az életem javát a morva Brünnben töltöttem, egyéb gondok közt. Nem jutott sok tér a népi hagyományokra való figyelésre.
Aztán eljött az élet alkonya, a nyugdíjkor, a hazatérés a szülőfaluba. Ekkor vettem tudomásul, mily nagy mulasztás történt, mily nagy értékek vesznek ki rövid időn belül a falvakban.

Tudom, hogy a népi hagyomány érintette, építette, nevelte a lelket, hogy nemesebb legyen. Állítom, hogy korunk tragédiája az általános lélekleépítés, lélekfojtásának folyamata, vagyis az említett eszközök hiánya is.

Lehetetlen nem látni, mennyire keresik ezért ma az eredetiséget, ami Istentől adatott az embernek. Sok tanúja van annak, hogy igazat mondok.

Három héttel a január 20-ai megnyitó után a múzeum vezetője azt mondta, hogy nem emlékszik ilyen jó visszhangra, ilyen eleven és folyamatos érdeklődésre, ilyen mediális sikerre. Ugyanazon a napon egy szolgáltatási helyen voltam Párkányban, ahol fénymásolást is végeznek és örömmel közölték, hogy tanítók járnak sokszorosítani gyermekek számára a kifestőt, melyet ingyen megszerezhetnek a kiállításon még most is.

Soha nem írnám azt, hogy Albert István ornamentumai. Ez, mint öröksége ennek a tájnak, amelyet „NEKEM A VALAKINEK” tovább kell adnom. Én mint ajándékot kaptam, és mint ajándékot adtam a világnak, hogy annak hasznára legyen.

Köszönöm a beszélgetést!

Nagy Dániel Csilla, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58900″}