59905

Képek Pereszlény község múltjából

A régi honti települések egyike a ma közigazgatásilag Ipolysághoz tartozó PERESZLÉNY is. Az Ipoly itt nem képez országhatárt, a falut a folyó bal partján találjuk. A sokat szenvedett települések egyike ez is. 1156-ban Villa Perezlen alakban szerepel a neve, s az esztergomi érsek a szegény falvak közé sorolta. Határában értékes régészeti leleteket találtak: az Egeres és a Kapros nevű dűlőkben például szarmata eredetű úrnák, kőfejszék és fokosok kerültek elő. (Borovszky S. szerk., 1906. 61. l.)

Temploma eredetileg a XIV. század elején épült. Ennek alapján emelték 1810–1820 között a mai egyhajós klasszicista templomot, melyet a Szent kereszt felmagasztalásának tiszteletére szenteltek. Hajója porosz boltozatos. A főoltáron a Szent kereszt felmagasztalásának XIX. századi képét láthatjuk.

A templom harangját a hagyomány szerint a lakosok a török támadások ideje alatt a falu melletti tóba A templom főoltára Csáky Károly  felvételénsüllyesztették. Ismerünk egy olyan helyi hiedelemtörténetet is. amely egy elrejtett haranggal kapcsolatos. A Jóvíz-tó legendájában arról értesülünk, hogy hajdan a faluban egy kolostor épült jámbor szerzetesek számára. Egy éjjel a rablók ide betörtek, kifosztották a templomot, a szerzeteseket megölték. Büntetésük azonban nem maradt el, a kolostor a rablókkal együtt nyomban elsüllyedt. Helyén egy tó maradt, s a néphit szerint a templom kis harangja minden hetedik évben megszólal a rablás napján, hogy figyelmeztesse az elvetemült embereket: büntetésük nem marad el. A „Kisútyika” laposnál keletkezett tó az Ipoly szabályozása után pusztult el. A régi adatközlők úgy tudják, hogy a törökök alatt a templom kis harangját is a zárdában rejtették el. Régen hallani vélték, amint a tóban éjfélkor megszólaltak a harangok. Az 1860-as években egy „verses monda” is keletkezett a történtekről. A huszonegy négysoros versszakból álló mű szerzője ismeretlen, a szöveg azonban a mai napig fennmaradt.

Pereszlényben több helyi mondát is őriz még a népi emlékezet. Ezeket hajdan a falu szülötte, Manga János /1906–1977/ néprajztudós is lejegyezte. A Kígyódomb eredetéről szóló mondafeldolgozásának bevezetőjében olvassuk, Manga felvételei és főleltárkönyve a Palóc Múzeumban Csáky Károly felvételénhogy a XI. században az Ipoly völgye már lakott terület volt. Az itt élők állattenyésztéssel, vadászattal, halászattal és kismértékben földműveléssel foglalkoztak. A népi emlékezet szerint Pereszlény és Gyerk között sűrű „őserdő” terült el, melyen át már út is vezetett Visktől Pereszlény érintésével Szemeréd felé. Pereszlényben az Ipoly folyó közelében vendégfogadó épült. A rablók azonban ezt is gyakran felkeresték.

Egyesek szerint a tulajdonos is velük cimborált. Ezért az utasok később nemigen mertek ide belépni. Így a fogadót odahagyta a gazdája is. Az épület lassan leomlott, udvara „baglyok és kígyók tanyája lett”. A romokból keletkezett dombot a lakosok így a sok kígyóról Kígyódombnak nevezték el.

A XX. század elején a faluban több 50 holdas gazda is volt. Közéjük tartozott például Túri István Túrestyi, Bolgár Mihály, Jakab Sándor és Tóth István Tyika. A gazdag kirajzású Tóth hadból majdnem mindenki jó gazda volt. Például Tóth János Tejes, Tóth János Vörös, Tóth János Muszáj és Tóth Sándor. Ugyancsak eredményesen és nagyobb területen gazdálkodtak a Ballák, a Csomók, többek közt Csomó Itsván Balyogestyi, Csomó Sándor Fényes és Csomó Sándor Misko. Hazátlan zsellér vagy cseléd a faluban nemigen volt. A határban a búzatáblákon a két sorba rakott, hosszú asztagok közt volt a szérű, itt csépeltek. A nagygazdáknak /Lamy, Szabó, Pintér/ a századforduló elején már volt 5 „tüzesgépük” és egy „magánjáró” cséplőgépük.

A pereszlényi népet élete során, sajnos, több tragédia, természeti csapás is érte. 1846-ban például a kolera Nepomuki Szent János pereszlényi szobrapusztította el a háziállatokat és a barmokat. A község népe ezért fogadalmat tett, hogy ezt a napot imával és ünnepléssel tölti. Ennek emlékére a két testvér, Csomó Ferenc és Csomó István Szent Vendel-szobrot készíttetett, amely a mai napig megvan. Vendel napján aztán senki se fogta be tehenét, lovát munkába, mindenki pihent.

1886-ban olyan „égiháború” volt a község határa felett, hogy mindent elvert a jég. Ekkor elhatározták, hogy június elsejét fogadott ünneppé nyilvánítják. 1909-ben /aug. 19-én/ tűz ütött ki az Alvégben, s egész házsor lett az áldozata. Sőt a szérűskazlak is leégtek, s a templomot is nehezen tudták megmenteni. 1912-ben újabb tűzvész pusztított. Ekkor Szent Flóriánnak állítottak egy barokk kőszobrot, s később a szent napján senki sem ment a határba, hanem a szobornál tartottak szertartást.

A pereszlényiek évszázadokon át szinte kivétel nélkül magyarok és katolikusok voltak. Vallásosságukat igazolandó, az említett köztéri szobrokon kívül többet is állítottak a faluban. Nepomuki Szent János kőszobrát például Toldy János emeltette 1790-ben. Túri György és Szarka Mária 1846-ban a Szeplőtlen Szűz szobrát készíttette el. A későklasszicista Szentháromság-szobor a XX. század elejéről való. Ezenkívül több határ menti feszület is áll Pereszlényben. Sokáig élt itt a Szentcsalád-járás szokása is, s működtek a vallásos társulatok. Az Úr meghallgatta fohászaikat, hisz mindig sikerült talpra állniuk. Akkor is, ha kolera, dög- és tűzvész, árvíz vagy más egyéb pusztított errefelé.

Sajnos, az egykori jó gazdafalu, Pereszlény természetes rendje, az évszázadokon fennállt szilárd belső egyensúly A  Hont megyei  vármegyeház ahol a Néprajzi Kiállítást rendeztékmára felbomlott. Ennek nemcsak az idő természetes múlása s a szükségszerű változások az okozói, hanem elsősorban a nem várt tragédiák, az erőszakos és természetellenes beavatkozások. A háború okozta sebek, a kitelepítések és a szövetkezetesítés mindennemű természeti katasztrófánál érzékenyebben érintette a községet. Hisz csak az első világháborúban 25 javakorabeli férfi vesztette életét innen. A második világégésben is ottmaradt hét fiatal férfi, de voltak sebesültek és civil halottak is. A sors fintora azonban, hogy a legnagyobb tragédiát mégis a „béke” hozta Pereszlénynek. Négy családot Csehországba toloncoltak, 52-t pedig Magyarországra telepítettek.

Örökre itt kellett hagyniuk falujukat, házukat, verejtékkel szerzett földjüket. Csak azért, mert magyarok voltak, s mert vagyonukhoz másokat könnyűszerrel hozzájuttattak. Nagy érvágás volt ez: a falu ősi magva tűnt el: a Ballák, a Tóthok, a Csomók, az Asztalosok és még sokan mások. Mentek a nyomorúságba, földönfutóként a bizonytalanságba. A gazdag portákat aztán lezüllesztették, a maradék őslakosság idegenekkel vegyült fel, s csak nehezen eszmélt magára. Hisz egy ideig magyar iskola sem volt. Aztán azt is elvették, ami lett. Mára kiürült a volt plébánia meg a községháza is. Amennyiben a falut Ipolysághoz csatolták, magyar nevét sem kapta vissza. Vajon lesz-e itt még újabb feltámadás? Talán a múlt egészséges megközelítése adhatna ehhez erőt. A volt gazdák tapasztalása, a népi tudás, a mély hit, az anyanyelvhez való ragaszkodás.

A település jeles szülöttéről, Manga Jánosról

Volt a két háború közti szlovenszkói magyar szellemi életnek egy kiemelkedő képviselője, Manga János pedagógus, néprajzkutató és népművelő. Az Ipolyság melletti Pereszlény községben született, s pályafutását tanítóként kezdte a szülőföld településein. Később Ógyallán is tanított, s szerkesztette a pozsonyi magyar rádió iskolaműsorát és népzenei adásait. Bartók irányításával a Felvidéken kezdte népzenei gyűjtéseit is, miközben egyre gyakrabban publikált a szlovenszkói magyar vidéki és központi lapokban (A Hét, Magyar Írás, Tátra).

A második világháború után Magyarországon maradt: egy ideig a Néprajzi Múzeumban dolgozott, aztán a balassagyarmati Palóc Múzeumot igazgatta majd egy évtizeden át. Ezt követen a Néprajzi Intézet osztályvezetője lett, s felbecsülhetetlen értékű gyűjtőmunkát végzett, megannyi alapvető monográfiát publikált. Összegyűjtötte a Nyitra megyei Menyhe ünnepi szokásait (1942), megírta a Magyar katolikus népélet képekben című könyvét (1948), feldolgozta az Ipoly mente jeles napjait (1968) , kiadta a Palócföldről készült nagyszerű monográfiáját; 1965-ben kandidátusi értekezést írt a dunántúli pásztorművészetről stb.

Manga János volt az egyik elindítója a palóckutatásoknak, szorgalmazója az interetnikus kapcsolatok vizsgálatának. Ezen kívül kiváló népművelő, tudomány- és múzeumszervező is volt. Ugyanakkor nemcsak elméleti és szervezési kérdésekkel foglalkozott. Szinte naponta kint járt a terepen, élő kapcsolatban volt adatközlőivel: a szokásokon, hiedelmeken s a népzenén kívül gyűjtött népi hangszereket és különféle tárgyakat, készített több ezer, művészileg és igen értékes néprajzi fotót stb.

Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”59872,59753,59752,59695″}