Több okból lehet szeretni Kaszás Géza új filmjét, A lovasíjászt, és sokan szeretik is. Olyan jelenség, amely nem gyakori a jelenkori magyar filmszakmában, pedig komoly igény mutatkozik rá.
A Felvidéken először néhány napja Alsószeliben vetített alkotás újszerű élmény, és sokan a kulturális fordulat előszeleként élik meg, hogy a fősodrú filmek közé kerülhet egy ilyen alkotás. A lovasíjász egy olyan, magyar testi-lelki-szellemi értéket mutat be, amely jóságot, alázatot és ezekből fakadó erőt sugároz.
Műszaki szempontból öröm, hogy a film megvalósítási minősége kiváló, hiszen gyönyörű a kép; a vágások, a lassítások és a zene jól egyensúlyoznak a pont kellő és a túl giccses határmezsgyéjén, és még a mikrofonok sem lógnak be. Az akciójelenetek hibátlanul működnek, az elmélkedősebb részek szintén, ám ezek váltakozása és üzenetértéke már nem mindig. A szép képek és Kassai Lajos megnyerő személyisége megérdemeltek volna egy dramaturgot is, aki átgondoltabban köti egymás után a portréfilm jeleneteit. Az érthető, hogy Kanadától Belső-Mongóliáig követőkre talált, viszont az ezeket bemutató részek közt nem mindig érződik, hogy kapcsolódnának az előző jelenetre vagy a teljes képbe.
Dramaturgiailag kilóg a történetből a mai Belső-Mongóliában fekvő egykori hatalmas hun főváros, Tongvangcseng romjainál játszódó jelenet. Világos kikacsintás ez a film egyik várható célcsoportja felé, amely különösebben nem ért a történelemhez, viszont nagyon érdeklődik a magyar őstörténet iránt, és nem elégszik meg az iskolában tanult finnugor elmélettel. A Magyar Tudományos Akadémia részéről kétségkívül súlyos mulasztás, hogy a komoly társadalmi igény ellenére nem szervezi, és mégcsak nem is támogatja az ezt körüljáró tudományos párbeszédet. Mindez mostanság (éppen akkor, amikor ilyen film is bekerülhet a fősodrú moziműsorba) kezd megváltozni, az akadémikusok lejönnek a nép közé az új eredményeikkel, és ezek nyomán az őstörténetünkben is számos dolgot újra kell majd gondolni. Az említett jelenet viszont, noha nem hangzik el benne olyan, amitől egy történész végzetesen a fejéhez kapna, mégis megidézi azt a hangnemet, amely égbekiáltó sületlenségeket is hozzátett már a magyar szellemi élethez. Ez a téma sokkal nagyobb annál, hogy akár ebben a cikkben, akár A lovasíjászban kellőképpen körül lehessen járni, épp ezért még akkor is kötelező körként hat a filmben, ha a felvetése indokolt. Azt is túlzás lenne azonban állítani, hogy mindez akkora hibája a filmnek, mint amekkora terjedelemben most szó volt róla.
Annak ellenére, hogy Kassai az alkotás egyetlen főszereplője, mégsem elsősorban róla szól ez a film, és mégcsak nem is szájbarágósan arról, amiben ő hisz, amit képvisel. Sokkal inkább arról, hogy mindezzel mit ad át a tanítványainak, és ez nagyban növeli Kassai Lajos és a film értékét egyaránt. Megismerkedhetünk azokkal is – mint például a gútai Vermes törzs –, akik az ő követőiként immár ugyancsak magas színvonalon űzik a lovasíjászatot. Az egyik erős jelenetben este a tábortűz körül ül a lovasíjász tábor résztvevőivel. A javítóintézetet megjárt állami gondozott fiú olyan nyíltan beszél neki és a többi fiatalnak a hibáiról és az elrontott életéről, hogy azt pszichológusok is megirigyelhetnék, ő pedig válaszul a létező legtermészetesebb hangnemben világít rá a srác jó tulajdonságaira a másik irányból nézve. Például arra, hogy ott a táborban, ahol értelmes feladatokat tesznek elé, remekül és eredményesen végzi el azokat. Nincs dráma, nincs sajnálkozás, nincsenek könnyek, csak nyílt őszinteség és tudatosság. A céltudatossága és a következetessége miatt szerethető szigor, az önuralom egyébként süt az egész filmből, és persze a humorral is tökéletesen megfér. Ezért szívesen képzeli bele magát a néző a folyamatba, miközben nézi a harcossá válás lépcsőfokait, és az a meggyőződése támad, hogy a gyerekeknek – kiváltképp a fiúknak – legalább egyszer Kassai Lajos lovasíjász táborában lenne a helyük.
Az említett céltudatosság és következetesség egyúttal önmaga számára is mérce, valószínűleg ezért tart ott, hogy létrehozott egy különleges dolgot, és még sok év után, sok-sok követővel a háta mögött is ő a legjobb benne. Amit összességében látunk, az viszont jóval több annál, hogy Kassai a létező összes testhelyzetből, bármilyen irányba eltalál bármilyen álló és mozgó célpontot az íjával, és ezt másoknak is megtanítja. A teremtett világgal szembeni végtelen tiszteletet, világlátást, szellemiséget kapunk, amelynek a lényegét eligazításként hamar közlik velünk: „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek.”
Mindezt ott mondja Kassai, amikor az íjkészítői tevékenysége kezdeteiről mesél. Elmondja, hogy ő nem ugyanolyan íjakat akart készíteni, mint a 9. századi őseinkéi, hanem az ő szellemiségüket és tárgyi tudásukat ötvözve a mai korral, korszerű anyagokkal még jobbakat. Ez lehet a legfontosabb üzenet azok felé, akik a filmet elsősorban a magyar büszkeséget tápláló mannaként fogyasztják, és azok felé is, akik szerint ami „elmúlt”, annak örökre vége van. Kassai ugyanis elismert szaktekintélyként hívja fel a figyelmünket – és ez nem csak az íjkészítésre vonatkozik –, hogy ne vesszünk el a formákban és azok szolgai másolásában, mert nem a formák jelentik az igazi értéket, hanem a formákat létrehozó szellemiség. Ennek pedig alapfeltétele, hogy a korral haladva, de a vezérlő szellemiséget mindig megtartva teremtsünk új értékeket. Például készítsünk korszerű, versenyképes, kellemes filmet arról, hogy miért és hogyan érdemes magyarnak lenni.
Vésey Kovács László
(képek: alovasijasz.hu)
Szerkesztői megjegyzés: Lehetőség van arra, hogy a filmet valamely kis faluban is műsorra tűzzék mozikban, művelődési házakban.
A film weboldala, ahol jelezni lehet a vetítési szándékot: www.alovasijasz.hu
