A választások témája mint félig lerágott csont, már szárad a tavaszi szeles napfényben. Az eredményeket sokan, sokféleképp elemezték. Az elemzések többsége különböző szemszögből emésztgeti a tényeket, a jövőt pedig az általa átrágott következtetésekből próbálja előrevetíteni.
A klasszikus teóriák szerinti politikamagyarázat, amely a rendszerváltáskor még használatos aspektus volt, mára már teljesen eltűnt. A magyarság kétpártrendszerének megfogalmazása belesulykolódott a „tiszta magyar érdekvédelem”, illetve az „együttműködés a többségi nemzettel” hamisan felállított eszmei ellentétpárjába. Rosszul felállított paradigmák alapján próbáljuk magyarázni azt, amit célszerűbb volna az érdekek nyomán. És itt nem csupán a választók érdekeire, esetleg a politikusok egyéni ambícióira kell gondolni, hanem a pártok mellett megjelenő gazdasági csoportok érdekérvényesítésére is.
Minden csontrágó ma az egységes képviseletről vizionál, a pártfúziótól kezdve a másik párt választóinak elfogyásán keresztül a másik párt nimbuszának lerombolásáig, különböző politikai játékok, manipulációk segítségével. Sajnos a választók érdekeinek egyesítéséről, árokbetemetésről viszont senki nem beszél, ahogyan a politika intim világáról, a gazdasági szereplők érdekeinek érvényesítéséről sem.
Ha visszatérünk az ősbűn, a pártszakadás történései elé, Bugár Béla az MKP utolsó kormányzati ciklusa végén, pártelnökként félig zárt körben zavarodottan beszélt a párttal a háttérben együttműködő vállalkozók érdekérvényesítéséről. Utalt arra, hogy a kialakult mechanizmusok a kívántnál erőteljesebbek, és a helyzettel valamit majd kezdeni kell. Pedig egy párt és gazdasági hátterének együttműködése nem kell, hogy ördögtől való legyen.
A történtek másképp alakultak. Bugár Béla leváltásának módja nem biztosította számára a tisztes visszavonulás lehetőségét, nyugdíjba se kívánt még menni, emellett a körülmények (vagy talán a gazdaság szereplőitől érkező ráhatások?) megfelelőek voltak egy új párt alapításához, így jött létre a Most-Híd. Vitte magával azt a gazdasági hátteret, amely addig, jól-rosszul, de az MKP működéséhez biztosította a szükséges erőforrásokat. Az MKP a gazdasági lobbi kivonulását saját megtisztulásaként fogta fel, mert, mint párt, szerencsére több lábon állt.
A Most-Híd a gazdasági erőforrásokat (bár egyre csökkenő eredménnyel) három választáson keresztül sikeresen tudta politikai eredményre váltani, míg az MKP-nak a magyar kormány kiállásának segítségével, csak a pártszakadás után megmaradt szavazóbázisát sikerült megtartania. Azzal, hogy a legutóbbi választás nyomán a Most-Híd a vártnál gyengébb politikai eredményét tudta csak politikai hatalommá alakítani, láthatóan „zavar támadt az erőben”, a gazdasági háttér osztozkodásában.
Simon Zsoltnak, mint a párt nem csak politikai, de gazdasági erővel is bíró tagjának kiválása magyarázható elvszerű, karakán kiállásként, a gömöri látó táltos jó tanácsával, esetleg a gazdasági érdekekkel, vagy a három kombinációjával.
Érezhető, hogy a Most-Híd érdekházassága a következő kormányban nagy valószínűséggel a párt felőrlődéséhez fog vezetni, így tér nyílhat az MKP számára, ha okosan ragadja meg az alkalmat.
Az MKP-nak helyzeti előnye, hogy 2016-ban megtartotta választóit, sikeresen szólította meg a fiatalokat, és lehetősége nyílhat a magyar képviselet egységesítésére. Ezt elsősorban úgy érheti el, ha megtalálja a módját a jelenleg megosztott magyar választók közeledésének, egységesítésének, azaz az árokbetemetésnek. Ennek útja nem lehet a politikai ellenfél teljes ellehetetlenítése, sokkal inkább megfelelő mértékű bevonása a képviseletbe.
A szakadás a Most-Hídban elindult, a gazdasági háttér szereplőinek egy része új pályát keres. A gazdasági erő ugyanis olyan, mint a pozícióját vesztett politikus, aki érdekeinek érvényesítésére próbál újra lehetőséghez jutni. Jelenleg vagy kivár, hogy az új MKP-vezetés mennyire lesz irányában kompromisszumkész, vagy új játszótér után néz. Ma a magyar képviseleti rendszerről gondolkodók kizárják egy harmadik, ütőképes magyar párt megjelenésének lehetőségét, mivel egyelőre nem látni olyan erőt, amely ezt véghez tudná vinni. Úgy látom, ha az MKP új vezetése nem tudja kompromisszumok árán integrálni a felvidéki magyarság különböző rétegeit és valamely csoport érdekei nem érvényesülnek, akkor továbbra is többpólusú képviseletet várhatunk. Legyen az akár a Most-Híd újbóli megerősödése, vagy egy új formáció megalakulása, amire a történtek után jó eséllyel pályázhat akár Simon Zsolt is. Főleg ha maga mellett (mögött) tudhat egy olyan erőt vagy egyént, aki a jelenlegi magyar kormányzatot is meg tudja győzni a felvidéki magyar érdekképviselet új, hatékony formájáról.
A jövő tehát az új MKP-vezetéstől függ. Meg tudja-e tartani a fiatalokat, tud-e az eddig a Híd-ra szavazóknak is pozitív képet nyújtani, és tud-e a vállalkozókkal mindkét fél részére vállalható kompromisszumokat kötni. Megtalálja-e a megfelelő önmérsékletet, amivel újra integrálhatja a felvidéki magyarságot. Most minden esélye adott hozzá.
