Bodó Barna, Szili Katalin, Kolár Péter.

Amikor Muzsnay Árpád barátom felkért, hogy felvidékiként, kassaiként járuljak hozzá mai tanácskozásunkhoz és rövid előadásban foglaljam össze a szlovákiai és romániai kisebbségi sorskérdéseket mégpedig Jakabffy Elemér munkássága tükrében, mielőtt elvállaltam volna a feladatot, gondolkodási időt kértem. Elsősorban azért, hogy megnézzem, milyen anyag áll rendelkezésemre saját, illetve valamelyik nyilvános könyvtárban a feladat teljesítéséhez.

El kell mondanom, hogy az eredmény elszomorító. A kassai – egyébként meglehetősen gazdag tudományos könyvtár katalógusában semmiféle Jakabffy munka nem szerepel. A miskolci megyei könyvtár szintén nem tart számon Jakabffy művet. Egyedül a budapesti Országos Széchényi Könyvtár az a hely, ahol elérhető távolságban találhat az ember forrásmunkát.  Miért mondom ezt el Önöknek? – azért, mert miközben megpróbáltam áttekinteni az összefüggéseket a romániai és (cseh)szlovákiai kisebbségi politika között, kiderült, hogy az eltelt csaknem egy évszázad alatt a nagy mértékű hasonlóság ellenére sem vont komplexen senki – vagy csak részkérdésekben – párhuzamot a nemzetiségi kérdés megoldásában elért eredmények, vagy eredménytelenségek között. El lehet mondanunk, hogy az első világháború után a szlovákiai – csehszlovákiai magyar írók figyelemmel kísérték az Erdélyben történteket, azonban elsősorban a második világháború utáni időszakban, alig figyeltek egymásra közéleti szereplőink. Persze voltak ennek objektív okai is, de csak ezzel ez a hiányosság nem magyarázható.

Én első ízben 1979 táján hallottam Jakabffy Elemér nevét. Pontosabban nem hallottam, hanem Balogh Edgár kassai látogatása alkalmával és jóvoltából jutottam hozzá Szolgálatban című könyvéhez. Ennek az emlékiratnak a bevezetőjében jegyzi meg Balogh Edgár, hogy mikor 1935 májusában Erdélybe költözött – nem kifejezetten önként – és lugosi baka lett, szerette volna édesanyja tanácsára felkeresni Jakabffy Elemért és családját, de nagy sajnálatára ez a találkozó elmaradt, mivel büntetésből éppen laktanyafogságot kapott. Így a személyes ismeretség és a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőségébe tervezett akkori látogatása eltolódott.

Ennek a megjegyzésnek alapján figyeltem fel Jakabffy Elemérre, Lugosra és a Magyar Kisebbség című folyóiratra. Ki lehet az az ember, akinek barátságát Balogh Edgár szerette volna elnyerni?

Jakabffy Elemér munkássága méltán érdemli ki azok figyelmét, akik a magyarság kisebbségi jogai, és általában az emberi jogok iránt érdeklődnek. Hiszen a Trianoni Diktátum előtt és után kifejtett tevékenysége nagyon figyelemreméltó. Munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az első világháború utáni helyzetben is mondhatnánk akár azt, hogy a lehetőségeket is meghaladva folytatódhatott Erdélyben a magyar politikai és irodalmi tevékenység. Akkor, amikor a Csehszlovákiában rekedt magyarság még alig jutott levegőhöz Fábry Zoltán 1924 januárjában – tehát közvetlenül karácsony után – a következőképpen fogalmazott a Kassai Naplóban: „ …(mind)azoknak, akik a teljes lélegzetvétel boldogsága nélkül éltek, mint mi itt Pozsonytól Ungvárig. És mégis: a jóság egymást melengető furcsa sóhajával mondom felétek a meglátás szavát. A bús közösség életéből irigyen, csodálkozón hajítom felétek a hangomat: boldog erdélyiek…” Majd így folytatja: „Nézzétek meg magatokat a mi torz tükrünkben: itt nem szabad, itt bűn irodalomról, az embertartó igazság szépségéről beszélni, álmodni… itt bűn akarni, teremteni. Nézzétek: a karácsonyfa alatt csak a dilettánsok sikeres könyve fekszik. A ti karácsonyfátok alatt tizennégy könyv… és három folyóirat.  Itt semmi, semmi.”

Az elhangzott idézetből is kitetszik, hogy az új geopolitikai helyzetben induló erdélyi – Fábryval szólva – szlovenszkói és kárpátaljai kisebbség helyzetében az erdélyi mentette át magát legeredményesebben az új világba. Pedig a trianoni szerződés egyik következménye a magyar kisebbség kialakulása és a kisebbségi kérdés megoldásának utódállamoktól független kiindulási helyzete volt.  1919-ben Románia nemzetközi szerződésben vállalta a kisebbségi jogok életbe léptetését. Ez magában foglalta az általános jogegyenlőséget, a nemzetiségi oktatást, a szabad nyelvhasználatot. A székelyek számára lehetőséget teremtett a részleges kulturális autonómia megszerzéséhez – legalábbis papíron. Nagyon fontos jog lehetett volna az, hogy a nemzetiségek jogorvoslatért a Népszövetséghez forduljanak. Ez meg is történt, azonban a román állam minden eszközzel megpróbálta megakadályozni a jogorvoslatot.

A Csehszlovákia megalakulása előtti propaganda azzal érvelt, amit az 1918 végén nyilvánosságra hozott Beneš memorandum szabadon fogalmazva a következőképpen foglalt össze:

  1. A városközpontokban ugyan magyar lakosság él, de ezeket hamarosan el fogja nyelni a szlovák környezet.
  2. Csehszlovákia megalakulása után ugyan megváltoznak a demográfiai viszonyok, azonban a két országban megközelítően ugyanolyan lélekszámú nemzetiség marad: tehát Magyarországon 400 ezer szlovák, Csehszlovákiában 400 ezer magyar (!).
  3. A követelt területek egységes földrajzi egységet alkotnak majd. Északon a Kárpátok határolja az új államot, délen a Duna, keleten pedig a hajózható Bodrog folyó.
  4. Csehszlovákiában demokrácia lesz, és az új állam szerződésben garantálja a kisebbségek jogait, megközelítően tehát ugyanazt, amit Románia is vállal.

Mindezek kiegészítést nyertek azzal – s ez volt tulajdonképpen a fő érv –, hogy az új állammal egy egységes nemzet, a csehszlovák kerül végre közös államalakulatba, melynek korábbi kialakulásának gátja és fő akadálya éppen a magyarok voltak.

A „csehoszlovakizmus” ellen néhány évvel később a szlovákok is tiltakoztak, azonban ez nem volt elégséges ahhoz, hogy a második világháború utáni határrendezést befolyásolja, és ez nem is volt érdekük. Viszont ennek a korábbi tiltakozásnak is 1993 januárjában érett be a gyümölcse, amikor a szlovák nemzet kivált Csehszlovákiából, és megalakult az önálló Szlovák Köztársaság.

Visszatérve Romániához. Az 1923-ban és 1938-ban elfogadott romániai alkotmányok garantálták a román állampolgárok faji, nyelvi és vallási egyenlőségét csakúgy, mint a lelkiismereti, oktatási, sajtó és gyülekezési szabadságot, de ezek az elsődleges jogszabályok nem ismerték el a kisebbségi kollektív jogokat és ellenezték magát a nemzeti kisebbség fogalmát is.

A csehszlovák alkotmány legalább ilyen demokratikusnak tűnt, azonban ez nem jelentette azt, hogy az állam ne próbálta volna kijátszani a békeszerződések kisebbségpolitikai rendelkezéseit. Mindkét állam a homogén nemzetállami jelleget kívánta kiépíteni. Ennek érdekében megnehezítették, vagy megtagadták az állampolgárság megadását, megpróbálták leépíteni a nemzetiségi iskolahálózatot, korlátozták a magyarok részvételét a közigazgatásban és az államhatalomban. Új román, illetve szlovák településeket hoztak létre az egységes tömbben elhelyezkedő magyar települések között.

Ami legalább ilyen sorsdöntő lett, és mind a mai napig hat, megkísérelték a későbbi szlovák, illetve román területeken élő magyarok gazdasági visszaszorítását, támogatták elszegényedésüket, megszüntették a magyar nagybirtokokat. Ez a folyamat természetesen több mutatójában nem Trianon után kezdődött, hanem már a XIX. század végén és a XX. század elején látható volt abból, ahogy a részben román és a szlovák vegyes lakosságú területek akkori nemzetiségeinek (szlovák, román) gazdasági fellendülése és megerősödése elkezdődött.

Csehszlovákiában akciótervet dolgoztak ki a magyar többségű nagyvárosok népességének elszlovákosítására.

Erre a sok közül csak egy példát mondanék. Az államhatalom mindent megtett azért, hogy visszaszorítsa a magyar nyelvű színjátszást. Csak Pozsonyban és Kassán  engedélyezték magyar hivatásos színházak működését, de úgy, hogy megszabták, melyik színház hol, melyik városban játszhat tájelőadást. A korábbi magyar nemzeti színházi épületeket Pozsonyban és Kassán Szlovák Nemzeti Színházakká minősítették. Működési nyelvük a szlovák lett, azonban képzett szlovák anyanyelvű színészek híján a Csehszlovákia megalakulása utáni első években cseh színészek játszottak – cseh nyelven.

A Slovenský východ (szabad fordításban: Szlovákiai kelet) című lap egyik 1920-ban megjelent számában a „Cseh és szlovák gyerek a szlovák iskolába való” szalagcím alatt megjelent egy cikk, amely részletezi, hogy most ugyan (1920-ban) a kassai színházi közönségnek csak a 20 százaléka ért szlovákul, de öt év múlva ez már 50 százalék, további öt év elteltével pedig már legalább 80 százalék lesz.

Mikor mindezekről szót ejtünk, el kell mondanunk, hogy mindezen problémaköröknek részletes feltárását és elemzését megtalálhatjuk a Jakabffy Elemér által kiadott és szerkesztett Magyar Kisebbség című nemzetiségpolitikai szemle húsz évfolyamában.

A nemzeti kisebbségek kisebbrendűségi érzését volt hivatva megerősíteni azon jogok megvonása, amelyekkel mindkét országban betiltották a nemzeti szimbólumok használatát. Mindkét országban eltüntették a magyar jellegű szobrokat, emléktáblákat. Például Kassán 1919. március 17-én lerombolták a Honvéd emlékművet, amely raktárban állt 1935-ig, amikor beolvasztották. Pozsonyban a közös történelem számára is jelentős személyiség, Mária Terézia szobrát 1921-ben bontották le. A legtöbb szlovákiai városban eltüntették Petőfi, Arany és más magyar írók-költők szobrait, domborműveit és emléktábláit.  Korlátozták a nyelvhasználati jogokat és különféle intézkedésekkel csökkentették a magyar tannyelvű oktatási intézmények számát. Ennek jogi hátterét voltak hivatva biztosítani mindkét államban az állami és felekezeti iskolák arányaiban és státuszában alkalmazott változások is.

Mindezekkel a problémakörökkel folyamatosan foglalkozott Jakabffy Elemér folyóirata, a Magyar Kisebbség című nemzetiségpolitikai szemle. Nagyon szép összefoglalóját találhatjuk munkáinak a Kriterion könyvkiadó által 1993-ban kiadott Nemzetiségpolitikai írások című kötetben.

Jakabffy Elemér a két világháború közötti időszakban, Romániában az Országos Magyar Párt alelnökeként is tevékenykedett. 1928-ban választották országgyűlési képviselőnek. 1938-ban megtagadta a belépést a Romániai Magyar Népközösségbe, és visszavonult a politikai élettől, de 1943-ban mégis visszatért. Nem sokkal később „nemzetiségi túszként” Bukarestbe vitték, ahonnan csak a háború után szabadult. Korábbi munkásságát azonban csak részben folytathatta.

Tevékenységének jelentősége Esterházy Jánoshoz hasonlítható, aki Csehszlovákiában foglalt el jelentős szerepet a magyar politikai életben. Aki 1920-ban az Országos Keresztényszocialista Párt tagja lett, később a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga elnöke, majd az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnöke.  A Szlovák Államban a Szlovenszkói Magyar Párt elnökeként választották a szlovák parlamentbe a magyarság képviselőjévé. Itt egyedüliként szavazott a hírhedt szlovákiai zsidótörvények ellen.  A háború után letartóztatták, bíróság elé állították és háborús bűnösként elítélték.  1957-ben halt meg csehországi börtönben.  A Szovjetunióban 1993-ban rehabilitálták, de Csehország és Szlovákia ezt még a mai napig sem tette meg.

Jakabffy és Esterházy munkássága, tevékenysége között részben akár párhuzamot is lehetne vonni.

Az elkövetkezendő néhány percben elsősorban Csehszlovákiával, illetve Szlovákiával foglalkozom. Tudniillik a második világháborút követő időszakban tovább folytatódtak mindkét államban a korábbi törekvések, azonban a módszerek részben változtak.

Csehszlovákiában a magyarság 1992-ig terjedő történelmét a következőképpen lehetne periódusokba sorolni.

  1. A csehszlovák állam megalakulásától az első bécsi döntésig, tehát 1918-tól 1938-ig
  2. 1938-1945 között, amikor a magyarlakta területek nagy része ismét Magyarországhoz került.
  3. 1945-1992 közötti időszak, a csehszlovák állam újraalakulásától annak megszűnéséig.
  4. január 1. től, Szlovákia megalakulásától napjainkig.

Popély Árpád szlovákiai magyar történész besorolása alapján a szlovákiai magyarság 2. világháború utáni történelme 5 részre osztható:

  1. A magyarság jogfosztottságától 1944 augusztusától 1948 októberéig terjedő időszak
  2. A pártállam első másfél évtizede, amelyben a nemzetiségi politikát párthatározatokkal befolyásolták. 1948-1963 közötti időszak
  3. A politikai rendszer megreformálása mellett a magyarság helyzetének újrarendezésével próbálkozó időszak. 1963-1969 április. (Ebben az időszakban fogadta el Csehszlovákia parlamentje a 144. számú alkotmánytörvényt, amely a kisebbségek jogállásával foglalkozott. Ezt kellett volna az 1993-ban megalakult új szlovákiai parlamentnek átemelnie és kiegészítenie a Szlovák Alaptörvénybe, amely sok egyéb más törvény kidolgozásának a lehetőségét is megadhatta volna.
  4. A husáki normalizációra 1969 áprilisa és 1989 novembere közötti húsz évben került sor.
  5. A rendszerváltoztatásra az 1989 novemberében indult novemberi bársonyos forradalom adott kiindulási alapot.

Ahhoz, hogy ezeket a periódusokat akárcsak tömören is összefoglaljuk, több időre lenne szükségünk.  Gondolom, hogy ezekről majd a következő Jakabffy Napokon beszélhetünk. Összefoglalásként ismét Fábry Zoltánt a mánta (német) származású Kassa környékén élt stószi „remetét” hívom segítségül. A cseh és szlovák értelmiségnek 1946-ban címzett nagy lélegzetű tanulmányából, A vádlott megszólal címűből idézek egy részt – amelynek akár romániai parafrázisát is elkészíthetnénk. A következőket írta: „Ami ma tájainkon uralkodik, az a pángermanizmus nagyszláv fordítása. Az áldozat tegnap és ma egyformán mi vagyunk. A magyar kisebbség, mely szellemi és erkölcsi igénymaximummal él, kisebbség, mint az emberi jogok köteles álmodozója és muszájhívője, megtartója és megőrzője.”

Az erdélyi és felvidéki magyarok éppen azért, mivel évtizedeken keresztül bőrükön érezték az igazságtalanságot, együtt tudtak érezni más, hasonló sorba és sorsba kényszerített egyéb kisebbségekkel is.

A szellemi és erkölcsi igénymaximumot Győry Dezső rimaszombati származású, majd Kárpátalján és Magyarországon élt író-költő így fogalmazta meg:

Sosem magunkért, mindig másért / hirdettünk többet, mint magunk: / jobb lenni ösztönünknél s másnál, / s tartani minden gátomlásnál / élő gátnak szívünk és agyunk. / Mindnek kívánom, amit egynek, / hiszen közös a nyeremény, / én minden népet féltek attól, / amitől féltem az enyém.“

(Kolár Péter, a Csemadok kassai városi szervezete elnökének előadása elhangzott a május 19-20. között megrendezett Jakabffy Napokon, Szatmárnémetiben.)