Az évad utolsó bemutatója a kassai Thália Színházban Carlo Goldoni – Mikó István – Ferkai Tamás: Mirandolina, te drága című előadása volt. Ez a klasszikus Goldoni darabnak egy súlytalanabbá desztillált változata.
Minden férfi, legyen őrgróf vagy éppen szolga, döglik Mirandolináért (Varga Lívia), aki természetesen élvezi a helyzetet és kihasználja azt. Forlipopoli őrgrófnak (Petrik Szilárd) rangján kívül nincs egyebe, így csak nagyrabecsüléséről és pártfogásáról biztosíthatja imádottját. Apró ajándékaival meg szerfölött dicsekszik. Albafiorita gróf (Pólos Árpád) viszont gazdag ember, ami Forlipopolit irritálja, és orra alá dörgöli minduntalan előkelőbb voltát és azt, hogy látszólagos vetélytársa rangját pénzen vette. De ő tud csak igazán értékes ajándékokat adni a talpraesett fogadósnénak, aki ezeket némi kéretés után csak azért fogadja el, nehogy megsértse vendégét. Micsoda nemes gesztus! Természetesen szerelmes belé Fabrizio főpincér (Illés Oszkár) is, akinek szánták és Ripafrata szolgája (Szpisák Gyula) szintén remeg érte. Ripafrata lovag (Bocsárszky Attila) viszont kilóg a sorból. Állítólag nőgyűlölő és a baráti társaságot többre becsüli. A nőkről meglehetősen rossz véleménnyel van és másik két társát ostorozza érte, hogy – horribile dictu – egy nőért bomlanak.
Az első negyed óra arra megy el, hogy a hódolók körbeéneklik a címszereplőt. Fülbemászó, ismerős dallamok ismétlődnek az egész előadás alatt. Hazafelé menet, már dúdolhatjuk is azokat.
Ahogy pereg az előadás, az embernek Márai Sándor jut eszébe: „Nem tudunk elképzelni semmiféle társadalmat, ahol a szegény komoly vetélytársa lehetne a gazdagnak a szerelemben. A kezdetleges társadalmakban csakúgy, mint az elmúlt kultúrákban, igazibb szerelmi partnernek tekinti az egészséges nő az aggastyánt, aki megszedte magát, mint a derék fiatalembert, akinek férfiúi vonzerejét erősen csökkentik a nő szemében szűkös anyagi körülményei. A nők megérzik a szegénységet a férfin, mint a remeték a bűnt. A nőnek hazudhatsz szerelmet, hűséget, boldogságot, csak azt nem hazudhatod neki, hogy pénzed van, amikor nincs. Ezt ők behunyt szemmel is érzik, s mint a forráskutató, remegni kezdenek, ha nemes ércek felé közelednek. Ez a tiszteletreméltó bennük… A szerelem… a legelterjedtebb szórakozások egyike az élők világában…”
A bonyodalom természetesen adott. Mirandolina hiúságát sérti, hogy akad férfi, aki nem koslat utána és hozzálát, hogy kedveskedéssel, figyelmességgel, finom falatokkal környékezze meg. Beveti a női rafinéria nagyágyúit. Az elején a kiszemelt áldozatnak ad igazat a nőkkel kapcsolatosan. Erre a horogra azután a lovag ráharap. Mirandolina eléri, amit akar, majd a végén kigúnyolhatja, és kezét a derék Fabriziónak nyújthatja. A történet azonban nem a színpadon épül fel, hanem a néző eleve tudhatja, milyen bonyodalom és végkifejlet következik. Hogy az előadás egy kicsit színesebb legyen, még két vándorszínésznő is a szállóba jön, ahol grófnak és bárónak adják ki magukat. Orteniát (Lax Judit) és Dejanirat (Dégner Lilla) Mirandolina egy-kettőre leleplezi, Albafiorita ebédre invitálja őket és velük kárpótolja magát, amikor kiderül, a szép vendéglősné fittyet hány rá. Fabrizio végig bizonytalan, nem tudja, hányadán áll. Ám a végén megnyugodhat, minden jól végződik, ahogy ilyen pehelykönnyű előadások végén illik, Mirandolina neki nyújtja kezét.
A címszereplő körül forog a világ és így Varga Lívia szinte mindig a színen van. Kedvesen, frissen alakítja a kicsit csapodár és kacér fogadósnét. Az ő előadása a legfegyelmezettebb. Nem túloz, fölöslegesen nem karikíroz. Elhiteti a nézővel is, hogy ő egy imádni való teremtés, aki a végén meg kíván javulni és számára csak Fabrizio létezik ezek után. No, ezt egészen nem hisszük el neki! Túl huncutul mosolyog hozzá. De a végén elénekli erkölcsjobbító gondolatait, melyeket a nézőnek meg kellene fogadnia.
Petrik Szilárd őrgrófja már kinézetében is egy karikatúra. Hajkoronájának külleme kiskakasra emlékeztet. Néha túlzottan karikíroz, ami nem belső építkezés eredménye. Enélkül is elhisszük neki, hogy egy léha fatuskó. A kevesebb több lett volna.
Pólos Árpád veszi a legkomolyabban szerepét. A dúsgazdag gróf bőrében kényelmesen törhet borsot vetélytársa orra alá. Amúgyis kárpótolja magát a két színésznőcskével. Pénze magabiztossága mögül keresi Mirandolina kegyeit, de igyekvését azért nem viszi túlzásba. Szerepében is ajándékai mögé bújik.
Lax Judit és Dégner Lilla – leszámítva bevezető marionett-figurára vett belépőjüket, mely megtöri az előadást – aranyos játékbabák, akik magasan megemelik combjukat, ha pénzt neszelnek. A továbbiakban szépen illeszkednek az előadásba, melynek üde és kedves színfoltjai.
Bocsárszky Attila nőgyűlölete szerelembe csap át. Jót szórakozhatunk rajta, amikor észreveszi a kór elhatalmasodását önmagán és ide-oda vergődik. Játékával gúnyolódik az ilyen figurákon. Így természetesen nem szánjuk szegény fejét, hogy beleesett a szerelem gödrébe, Mirandolina meg tudatosan beleájul karjaiba. Az egyik pillanatban utazik Livornóba, a másikban maradna. Túl könnyű préda lesz. De úgy kell neki!
Szpisák Gyula alkatánál fogva minden lehetőséggel él, hogy egyen. Mirandolina egy pillantást sem vet rá, de azért megragadna minden alkalmat, hogy önmagára hívja föl a figyelmet. Sajátos humora remekül érvényesül. Kihasználja az adódó lehetőségeket, amivel teljes természetességgel fokozza a helyzetek vidámságát. Egy mosoly, egy apró gesztus és magára vonja a figyelmet, hogy derülhessünk.
A legnehezebb feladat Illés Oszkárnak jutott. A féltékenység, bizonytalanság és bizonyosság között kell hánykódnia, mert nem lehet tisztában Mirandolina érzelmeivel, szándékával. Hol tesz egy kedves gesztust, hol meg elutasító vele szemben és közben elfogadja az udvarlók bókjait és ajándékait. El is énekli baját, hogy szerelme a hét melyik napján, miképp viselkedik vele szemben. A vergődő, bizonytalan ember ábrázolásában még vannak tartalékai. Viszont egy-egy gesztus remekül ült. Bravúros „üvegzenélése” meg kiváló színfoltja volt az előadásnak.
Mikó István mintha úgy rendezte volna meg az előadást, hogy az csak úgy magától történjen, a jelenetek majd egymásra épülnek. Úgyis tudjuk, mi fog bekövetkezni, minek azt erőltetni! Így viszont az előadás lazábbá, lezserebbé vált. A dramaturg Forgács Miklós volt. A mozgásért Richtarcsík Mihály felelt.
Latóczky Katalin díszlete egy olasz kisváros liliputi főterét varázsolja a színpadra. A vendégek az egymás mellett lapuló házikókban laknak. Semmi gond, hogy nem egy vendégfogadó udvarában vagyunk. Az általa készített jelmezek az egyes szereplők jellemét tréfásan egészíti ki.
Ha az ember vidám szórakozásra, kikapcsolódásra vágyik, ez a pihentető két óra feledteti vele a mindennapokat. Más szerepe nem is lehetett.
