Európa legnagyobb hagyományőrző rendezvényén, Bugac-pusztán a Magyar-Turán Alapítvány hívására 12 országból 27 magyar, illetve a magyarral rokon nemzet vett részt. A Vermes törzs vezetője, Vermes István mesél a jeles rendezvényről, a hagyományok tiszteletéről és az életről.
A háromnapos Kurultaj – Magyar Törzsi Gyűlés hatalmas sikerrel zárult. Minden eddigi rekord megdőlt: szombat délután 240 ezer embert regisztráltak a kapuknál.
A Kurultaj magját képező seregszemle miatt kilométeres sorok torlódtak fel az autópályán, amely Budapest és Szeged felől is bedugult. A legtöbb nézőt a seregszemle vonzotta. Szombaton mintegy kétszáz, – szkíta, hun, avar vagy honfoglalás korát idéző hadi hagyományőrző viseletben – fegyverekkel felvértezett lovas és számtalan gyalogos sorakozott fel.
A vezényszóra, rendezett alakzatokban, méltósággal és fegyelmezetten felvonuló csapatokat több mint tízezren látták a helyszínen. A fegyveres, harcos lovasok a résztvevő országok küldötteinek zászlóival vágtáztak körbe. Legelöl az árpádsávos zászló lobogott, melyet a lovasság vezetője, a gútai Vermes István vitt körbe a hatalmas küzdőtéren. És egyszerre üvöltött a tömeg, a tízezer ember…
Síri csend. Gúta szélén, csörgői otthonában a két keze által emelt jurtában kínál hellyel a Vermes törzs vezetője, és mesél a jeles rendezvényről, a hagyományok tiszteletéről és az életről. A Teremtő kegyeltjével, Vermes István lovasíjásszal készült riportunkat olvashatják.
Halkan, szinte suttogva beszél. Napnyugta előtt két órával, egy nehéz nappal a hátam mögött igazán oda kell figyelni, hogy értsem és felfogjam minden szavát. „Három napon keresztül üvöltöttem“ – szabadkozik, amiért alig jön ki hang a torkán. „Szombaton kétszáz, vasárnap pedig százhatvan lovast vezényeltem“ – válaszol kérdésemre.
Éljen a Felvidék!
Három éve Bíró András Zsolt személyesen kérte fel, hogy legyen a Kurultajon a lovasság vezetője. A felkérést egy ajándékba hozott damaszk késsel pecsételte meg. Vermes elmondja, hogy mekkora megtiszteltetés volt ez akkor és ma is a számára, de az igazán megtisztelő feladat most érte utol.
„Huszonkilenc zászlót vittek körbe a lovasok. Mint vezető, én vihettem az árpádsávos zászlót, én vágtáztam a lobogóval körbe. Láttam a több ezer embert, hallottam, ahogy üvöltenek. Belém vésődtek a meghatódott arcok. Hihetetlen egy élmény“ – halkul el még jobban a hangja. Majd szinte elcsuklik, amikor arról mesél, hogy a legutolsó zászlót, a magyar nemzeti lobogót is ő vihette körbe, vágtázó lovakkal és kürtszóval kísérve.
Csendesen mesél a pár napja átélt Kurultajról, a fantasztikus közönségről, akik hálásak voltak minden megnyilvánulásukért. „Ülök a lovon, és amerre nézek emberek. Integetnek, kiabálnak, zászlókat lengetnek, és üvöltik a nevem és azt, hogy éljen a Felvidék! Ha más nem lett volna egész életemben, már megérte“.
Érzékletesen leírja, milyen hatalmas energiák szabadulnak fel mind a seregszemlén, mind a bemutatókon. „Bárhová megyünk a Vermes törzzsel, ott ünnep van“ – közli egyszerűen.
Fegyelem és küldetéstudat
Amikor arról kérdezem, milyen adottságok szükségesek több száz lovas vezényléséhez, megint csak egyszerű választ kapok: vezetői tapasztalat. A kassai iskolában már húsz éve vezető, mondja és emellett a Vermes törzset is ő irányítja. „A lovasok, de a gyalogosok is magatartásukkal, megjelenésükkel példát mutatnak a közönségnek. A magyar hagyományokat, őseink kultúráját képviselik. Ennek megfelelően kell viselkedniük és kinézniük“ – hangsúlyozza szigorúan.
Véleménye szerint a fegyelem megkönnyíti az életünket. Ahogy mondja, szereti a fegyelmet, de az ésszerűség határain belül. Kiderül az is, hogy mindig gondoskodik a lovasairól, a lovakról: nem fordulhat elő, hogy tűző napon ne kapjanak kellő mennyiségű vizet.
„Küldetéstudatnak fogom fel, hogy a kultúrámat minél több helyre elvigyem. Nagyon tisztelem mások kultúráját, de azt elvárom, hogy az enyémet is tiszteljék. Amikor sértegetik a fajtámat, azt nem viselem el“ – keményedik meg a hangja, először és utoljára beszélgetésünk során.
Kiderül, hogy számtalan ember látogatja a Vermes törzset. Köztük szlovákok, csehek, de a csapat tagja egy holland-spanyol házasságból született fiatal lány is. „Van olyan, aki hajnali két órakor indul Ostraváról, hogy hétre ideérjen az edzésre“ – közli büszkén. Ámulva kérdezem, ezek az emberek miért teszik ezt? „Tetszik nekik, hogy a magyarok ilyen hagyományőrzők“ – jön a nem túl bonyolult válasz.
Senki sem lehet a saját hazájában próféta
Bejárta a világot. Bárhová megy, ő Vermes István Felvidékről, Gútáról. Büszkén mutatkozott be gútaiként Marokkóban, Sevillában, Denizliben, Villányban és számtalan más helyen. Kazahsztánban és Kirgizisztánban a legmagasabb szintű fogadtatásban van részük. Pár nap múlva fiával, Balázzsal részt vesz a közép-ázsiai országokban megtartott Nomád Világbajnokságon, ahol a megnyitó ünnepségen ők tartják majd a bemutatót.
Adott a kérdés, hogy ilyenkor visz-e valamilyen Gútát reprezentáló ajándékot, figyelmességet a vendéglátóknak? Nevet. „Az elmúlt huszonkét év alatt kétszer volt csak lehetőségünk Gútán bemutatkozni. Nem foglalkozom ezzel, de sokszor eszembe jut, hogy Gútának ezt ki kéne használni. Teljesen úgy viselkednek, mintha mi nem lennénk. A gútai vezetőségtől mi még egy jó szót nem kaptunk”.
Hallgatok. Hevesen mesél Kaszás Géza Lovasíjász című filmjéről, amely Kassai Lajos kulturális életünkben betöltött szerepéről, a lovasíjászatról és annak szellemi hátteréről szól. Büszkén magyarázza, hogy a filmben egyetlen helységnévtábla szerepel – a gútai. „Nem a Somogy megyei Kaposmérő, ahonnan Kassai Lajos származik, de csak a gútai!“ – meséli gyermeki izgalommal, amitől melegség tölti el az én szívemet is.
A film egyes részeit Gútán forgatták. Szerepel benne a gútai vízimalom és természetesen a gútai Vermes törzs. Csalódottan mondja, hogy még nem vetítették a filmet Gútán.
Őrizni és tovább adni
„Abban hiszek, hogy az embernek van sorsa. Nekem az adatott meg, hogy azt, ami már veszendőbe megy, azt én őrizgessem, továbbadjam“ – fogalmazza meg hitvallását. Élete része az ősök tisztelete és az, hogy másokat is erre az útra tereljen. Példamutatásával, életvitelével. Legnagyobb büszkesége a nyaranta megrendezett gyermektáboraik.
„Látom, hogy van értelme. Tartást ad a gyerekeknek, megtanítja őket a tiszteletre, mások megbecsülésére. Őszintén mondja, hogy nincsen rossz gyerek, csak neveletlen. A nevelés pedig a felnőttek felelőssége. „A felnövekvő generációk olyanok lesznek, amilyenné neveljük őket“ – magyarázza.
Akit az istenek szeretnek, meghagyják gyereknek
Hosszú ideig, nagy tisztelettel mesél a családjáról. Három fontos példaképet említ az életéből, akiknek örök hálával tartozik. A nagypapát, aki megtanította lapátot fogni. Az első tanítóját, aki később barátja lett, de sajnos fiatalon elhunyt. Majd Kassai Lajost, akit mesterének tart. Elmondja, milyen későn találkozott a lovasíjászattal. „Már harminc éves elmúltam, amikor megismertem a lovasíjászatot. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem az, amit keresek, de az, amit megtaláltam“. Értetlenül csóválja a fejét és kisfiús mosollyal hozzáteszi: „Engem nagyon szerethet az Isten, mert meghagyott gyereknek“.
A lenyugvó napból csak annyit érzékelek, hogy a keleti tájolású jurtába már alig szűrődik be a fény. Próbálom összerakni a hallottakat. Egy ünnepelt, híres emberhez jöttem. Egy végtelenül szerény, egyszerű embertől búcsúzom.
Közvetlen környezetében, a szeretett kisvárosban nem ünneplik, inkább csodabogárnak tartják. Egyszerű, puritán életet él szeretett családjával a természet ölén. Vermes István többet elért már életében, mint remélt. Árad belőle a belső nyugalom, az elégedettség, egy cseppnyi keserűség sem fertőzi.
Utolsó mondata, még most is a fülemben cseng: „Minden este azt kérem a teremtő Istentől, hogy a gyerekeim legyenek boldogok. Mert akkor én is az vagyok”.
