Amikor 1914 nyarán kitört az első világháború, a szembenálló felek közül az Osztrák-Magyar Monarchiának mindössze 65 repülőgépe volt, mivel a császári és királyi hadvezetés elsősorban a hadiflotta fejlesztését szorgalmazta. Repülőgépekkel egyébként is csak a „ k. und k.”, azaz a közös hadsereg rendelkezett, a magyar honvédség nem. Ennek ellenére a hadipilótáknak több mint a fele magyar, illetve nemzetiségi származású volt.
A legfelsőbb hadvezetés konzervativizmusára vallott, hogy a fejlesztés alatt álló légierőt nem tartotta a jövő elit fegyvernemének. A háború első szakaszában a jó esetben csak altiszti rangot viselő hadi pilótákra úgy tekintettek, mint afféle gépjárművezetőkre, akiknek a repülőgép vezetése a feladatuk, s annak parancsnoka mindig tiszt volt, aki az ellenség hadállásai felett szállva igyekezett kikémlelni annak gyenge pontjait, megfigyelte továbbá a nagyobb haderő-összpontosításokat, célpontokat jelölt ki a tüzérség számára, illetve korrigálta annak lőadatait.
Még alig serdült a bajusza a komáromi Kovács Zénónak, az özvegyen maradt patikusné jóképű fiának, aki után a Nádor utcai korzón sóhajtozva fordultak meg a lányos anyák, akik éppen ilyen csinos, művelt és jól szituált vőt képzeltek el maguknak, amikor Szarajevóban eldördültek a világ további sorsát hosszú időre eldöntő tragikus lövések. A hadba hívó szóra a városból is fiatalok ezrei siettek a zászlók alá, felvették a 12-es háziezred mundérját, hogy alaposan megleckéztessék a beste Szerbiát. Ősszel a bencés gimnázium padjaiban is foghíjasak voltak a padok, csak azok a diákok maradtak, akiket nem talált alkalmasnak a sorozóbizottság.
A Kovácsék fiát, aki mindig rácsodálkozott a város légterébe került repülőgépekre, nem vonzotta a huszárság, a tüzérség, még csak tizenkettes baka sem akart lenni. Ő a magasba vágyott, a kék levegőégbe, a sasoknál is magasabbra. S most egyszeriben itt az alkalom… Bevonult a „császári és királyi légjáró csapatokhoz”.
Egy ideig ritkán érkeztek a szűkszavú levelek a szülői házba valahonnan Ausztriából, majd kisebb szünet után ismét kopogtatott a postás, aki ez alkalommal már hadibélyegzővel ellátott levelet kézbesített. A távoli galíciai frontról küldte feladója, Kovács Zenó hadirepülő.
A családban kézről kézre adták a sok érdekfeszítő élményt tartalmazó levelet, amelynek a címzettje a feladó özvegy édesanyja volt. S hamarosan érkezett levél Tomcsányi Lipót részére is, aki afféle mindenesként Kovácsék gyógyszertárát vezette, és akit szinte apjaként tisztelt a legfiatalabb Kovács gyerek. Az öreg Tomcsányi és dr. Baranyay József, a Komáromi Ujság köztiszteletben álló szerkesztője jól ismerték egymást, így támadt az ötlete az idős gyógyszerésznek, hogy átszalad az egyik éppen akkor érkezett levéllel kedvenc lapjának a szerkesztőségébe. S a frontról érkezett levél másnap nyomtatásban is megjelent a Komáromi Ujság hasábjain Egy komáromi hadipilóta kalandjai címmel, s mi több, a későbbi levelek alapján hamarosan a kalandok folytatásának a közlésére is sor került.
A Komáromi Ujság 1915. február 18-i számában, amely már a frontról érkezett tudósítássorozat negyedik folytatása volt, többek között a következők álltak: „Mostanában nap nap után repültem. Itt még nagyon rossz idő van. Folyton szeles és oly örvényes a levegő, hogy egy három-négy órás repülés testileg, lelkileg tökéletesen kimerít. Vannak azután napok, mikor légi kalandjaink is akadnak, amelyek a legnagyobb legénykedés mellett is erősen előveszik az ember idegeit. Egy ilyen út után természetesen nincs kedvem levelet írni, hanem lefekszem aludni. Ma három napja volt egy érdekes kalandom az orosz tábor felett. Leírom, tán érdekelni fogja. „Turul” nevű gépembe beszereltünk egy drót nélküli távírót. (Azt hiszem, anyusnak írt levelemben már említettem.) Ezzel az újfajta (?) szerkezettel járok mostanában „visavit táncoltatni”!
Szép, napos délutánunk volt. Vígan szálltunk föl a gépbe a megfigyelő tisztemmel. Egy jó félórai körözés után 1 800 méterre emelkedtünk és átmentünk a muszka tüzérség fölé, ahonnan vígan kopogtatta a „beobachterem”, hogy rövidebben vagy hosszabban és milyen irányba lőjenek a mi mozsaraink. Kitűnő napunk volt. Egyik muszka ágyú a másik után vált harcképtelenné. Még a muníciós kocsikat is összelődöztük! Úgy látszik, nem tetszett a szomszédéknak, hogy még a legelrejtettebb tüzérállásukat is legrosszabb esetben harmadik lövésre a nyakukra dönti a mozsárbomba! Látták, hogy itt az én „Turul” nevű madaram viszi a gibicszerepet.
Tompa pattanást hallottam, azt hiszem, hogy gépemen törött vagy pattant el valami. Érdeklődve pislogtam mindenfelé, de nem láttam semmit. Egy újabb és erősebb puffanás vonta magára a figyelmem. Hirtelen kihajoltam a gépből és egy kis fehér felhőcskét láttam öt-hatszáz méter mélyen magam alatt. Tudtam, hogy hányat ütött az óra! Nem ijedtünk meg, mert a magasságmérő 1 900 métert mutatott. Figyelni kezdtem a felhőcskéket. Folyton közelebb jöttek, a puffogás meg dörgéssé vált. Sűrűn egymásután robbantak a srapnelek alattam, mellettem és fölöttem. Már a gép is kapott sebet az „apparáttestbe” hátul, a magassági kormánynál. A jobb szárnyvéget szintén megtépte egy srapnelszilánk.
Menekülnünk kellett! Teljes gázt adtam a motornak, hogy gyorsabban szabaduljunk ebből a veszedelmes helyzetből. A gépemet elég gyorsan szélirányba fordítva egykettőre kifutottunk a „srapnelesőből.” A dörgés is lassan lecsillapodott. Hátranéztem. Egész kis felhősor mutatta az utunkat. Természetesen óvatosabbak lettünk és a saját állásaink fölött maradva küldözgettük a bosszantó bombákat. De azért mikor hazaérve szerencsésen földet értem, istók uccse jól éreztem magam. Egy tüzérkapitány jelentése szerint, aki a küszködésünket alulról végignézte, legalább nyolcvan srapnelt lőttek ránk a muszkák!
Gondolhatja, kedves bácsi, hogy az ilyen kis esetből levonom a konzekvenciát. Nem gondoltam volna, hogy ezek a bestiák oly pontosan lőjenek, olyan nagy magasságra. Most tudom, hogy várnak rám (elég gyakori vendég vagyok), óvatosabb leszek egy darabig. Elvégre a mi állásaink fölül is jól látjuk a tüzelés eredményét és így nem teszem ki magam annak a komikus (?) jelenetnek, hogy a muszkák kössék meg a nyakkendőm!
Zénó”
Amint az a fenti élménybeszámolóból is kitűnik, a háború első szakaszában a repülőgépeket csak légi megfigyelésre és felderítésre, továbbá a tüzérség lőpontosságának a magasból történő irányítására használták. Végrehajtottak továbbá a frontok mögött úgynevezett zavarórepüléseket is. Repülő repülő ellen vívott légi harcokra és bombázásokra csak a háború későbbi szakaszában került sor.
Pilótahősünk „Turulmadara”, ahogy azt leveleiben is többször becézi, egy eredetileg a német Aviatik repülőgépgyár által tervezett, és az Osztrák-Magyar Monarchiában is licenszben gyártott kétfedelű felderítő repülőgép, az Aviatik B I volt. A hadtörténet feljegyezte, hogy a Nagy Háború legelső légiharcában, amelyet a nyugati front felett vívtak 1914. október 5-én, feltehetően ez a típusú repülőgép húzta a rövidebbet az ellenféllel szemben.
(Folytatjuk)
