(Fotó: pixabay.com)

Az új esztendő felé közeledve egyre többen mérlegeljük az ideit, amelynek napjai már igencsak meg vannak számlálva. Világos, hogy nagy elhatározásainkból, amiket eddig nem sikerült megvalósítanunk, most már aligha lesz valami. De az vigasztalhat bennünket, hogy jövőre újra nekigyürkőzhetünk.

A számvetések, évértékelők idejét éljük. Most kiderül, hogy a cég, ahol dolgozunk, nyereséges-e? Vállalkozásunk átlibbent-e pluszos, vagyis hasznot termelőbe, vagy még mindig csak küszködünk az életben maradásért?

Nyereségeink és veszteségeink kerülnek a képzeletbeli mérleg két serpenyőjébe. Vajon melyikbe jut több? A számvetés fájdalmas és megkerülhetetlen része, hogy emberi veszteségeinket is „leltárba” vesszük. Elveszteni valaki, aki hozzánk közel áll, azonban nemcsak a halál által lehet.

Nagyobb baj, ha olyan embereket veszítünk el magunk mellől, akik régóta, vagy életünk egy-egy meghatározó időszakában mellettünk álltak. Egy jó barát, aki egyszer csak eltűnik és nem telefonál többé, vagy egy szomszéd, akivel már nem tudunk leülni egy kávéra… Végtelenül távolra kerülhetnek tőlünk szüleink, testvéreink, gyermekeink is, ha nem vigyázunk. Valahol elszakad a lélektől lélekig zsinór…

Legnagyobb értékeink az emberi kapcsolataink. S mintha ezekbe fektetnénk a legkevesebb energiát. Egy nincs most időmmel lazán és könnyedén hárítjuk a közeledési szándékot. Jó esetben egy sms-sel „letudtuk” a karácsonyi jókívánságozást. Pár soros udvarias e-mail-ben, a látszat kedvéért, néha ráírunk gyermekkori jó barátunkra… Mert azt gondoljuk, ennyi is elég.

Pedig nem elég. Ennél sokkal többre van szükségünk. Élő kapcsolatokra. Ölelésekre, érintésekre, összenevetésekre. Tudnunk kell vigasztalni a bajban, hisz nekünk is jólesik, ha akad a közelünkben egy váll, amin kisírhatjuk magunkat… Megosztani valakivel az örömünket ugye, mennyire jó?

Lehet nyereségként elkönyvelni, ha a bankszámlánk az idén gyarapodott, vagy sikerült új autót vennünk. Szép dolog, ha munkahelyünkön elismernek bennünket, és magasabb beosztásba kerülünk. De vajon mennyink van az érzelmi bankszámlánkon?

Soha nem volt még a világon annyi magányos ember, mint manapság. Ez az őrülten gyors kor, amiben élünk, lélekromboló. Nemcsak az idős emberek vannak egyedül, de a fiatalok is. Szakértők állítják, manapság rendkívül nehéz fenntartani egy párkapcsolatot, mert az építésére nincs idő, ápolásába pedig nincs energia fektetve. Pedig ez a „rendszer” nem válik önjáróvá, nem működik, mint egy óra… Csakis adok-kapok alapon.

Ha mérlegelünk, leltározunk és a jövő év világmegváltó tervein agyalunk, nem árt, ha belekalkuláljuk azt is, hogy a család szent, a barátok, ismerősök és a kedves rokonok mind fontosak. Mind megérdemlik, hogy a nap huszonnégy órájából egy kis rész nekik is jusson. Gazdálkodjunk úgy az időnkkel, hogy legyen alkalmunk éreztetni velük, micsoda nyeresége az életünknek, hogy vannak nekünk.

Ha egy pohár összetörik, vagy kidobjuk, vagy nagy munkával összeragasztgatjuk. Lehet is még inni belőle, de a víz bizony már szivárogni fog belőle. Így van ez az emberi kapcsolatokkal is. Ha sérülnek, megpróbálkozhatunk a „darabkák” összeillesztgetésével, de már sosem lesznek olyanok, mint „új” korukban.