A farsangi szokások őshazája Olaszország. Római kori szaturnáliák emlékét őrzik, melyek befejezésére hatalmas karneválokat rendeztek: díszes allegórikus kocsikkal, allegórikus ábrákkal, maskarákkal vonultak fel, s szinte elképzelhetetlenül fényes pompával ékesített, órákig vagy napokig tartó, az egész települést, illetve környéket megmozgató ünnepélyt tartottak.
Hozzánk a szláv és germán népek közvetítésével jutott el ez a szokás. A neve is – farsang – a német Fasching-ból ered. De éppen ezért, mert szláv törzseket is érintve jutott el hozzánk, és azért is, mert a magyarság egy évezred óta áll közvetlen kapcsolatban, érintkezésben a szláv népekkel, a mi farsangi szokásainkban aránylag sok olyan motívum található, ami szlovák, illetve szláv eredetre vezethető vissza.
A farsangi szokások igen sok ősi pogány elemet is megőriztek. Mivel az egyház a farsang időszakára eső mulatozásokkal, vígságokkal szemben sokkal elnézőbb volt, mint az év egyéb ünnepeihez kapcsolt világi szórakozásokkal, ezért a karácsonyi – tehát a farsangot megelőző –, és a nagybőjti – tehát a farsangot követő – időszakból is igen sok, szórakoztató jelleggel bíró szokás az évszázadok folyamán ide tolódott, húzódott. Mintegy erre az időszakra tömörültek a vígság, a mókázás, az élet jó és kedélyes elemei, sőt ez volt a házasságkötés, a legény- és a lányavatás, (habár az a szokás a magyarság zöménél a későbbiek folyamán inkább pünkösdhöz kapcsolódott), a szobában, a házban végzett téli munkák: fonás, tollfosztás, hímzés, kivarrás, stb. időszaka, és sok helyütt a tengerihántás és disznóölés időszaka is. Ezek a munkafolyamatok többnyire magukban rejtették a társas szórakozás lehetőségeit is.
Valójában három farsang van. Bárányfarsang az őszi időszakban kezdődik amikor enni-, innivaló már van bőven, és Katalin-nappal ér véget: nagyfarsang vízkereszttől (január 6) húshagyóig (húsvét előtt 40 nap) hamvazószerdáig, és végül harmadikként a zöldfarsang, amely húsvéttól pünkösdig tart. A köztudatban már csak a második, a nagyfarsang él. Jelenleg is ez az időszak a népi szokások, mókázások igazi tárháza, de erre az időszakra esik az utolsó két évszázad, és főleg az utolsó száz év kialakította újabb vígkedélyű táncos szokások, farsangi maskara-, illetve maszkabálok rendezése is.
A Szlovákiában élő magyarság – a palócok – között általánosan elterjedtek voltak a farsangi szokások. Kétféle csoportba oszthatók: az egyik csoportban a különböző munkaalkalmakhoz kapcsolódó mókás, szórakoztató jellegű maskarák, illetve hideget és telet elűző, tavaszt hívó, a gonosz lelket elzavaró rituális szokások tartoznak: a másik csoportot alkotják a farsang utolsó hetének, illetve három napjának csakis szórakoztató táncos mulató szokásai.
Egyes vidékeken a lányok, az asszonyok által végzett csoportos munkák színhelyére (dohánysimítás, kukoricamorzsolás, fonás, stb.) a legények késő este érkeznek csak meg. Korábban nem, mert zavarnák a munka menetét. Egy vagy több legény felöltözik maskarának és úgy zavarja meg a lányok munkáját. Tardoskedden (mátyusföldi község) nagy dübörgés, dörömbölés és zörgés után zsúpkévébe bújtatott maskara jelenik meg. (Zsúpszalmából vagy nádból dróttal, esetleg spárgával gyékényt kötnek, majd a vékonyabb végénél úgy fogják össze, hogy abból egy kúpalakú „szalmaköpeny“ lesz. A szem és a kar magasságában nyílást vágnak, hogy a maskara láthasson, illetve ki tudja dugni a kezét. A maskarába öltözött legény esetlen ugrabugrálással forog a ház közepén, és úgy közeledik a lányok felé. A lányok sikongva ugrálnak félre az útjából, nehogy megfoghassa őket a legény, mert akit a maskaralegény megfog, az lesz a „szeretője“, és táncolnia kell vele. A többi legény kihasználja a nagy zűrzavart, belopódzik a fonószobába, és ellopja a lányok orsóját, eldugja a kendert vagy az egész guzsalyt, attól függően, hogy ki milyen viszonyban van az illető kislánnyal. Majd, mint akik semmiről sem tudnak, nyugodtan letelepednek a lányok üresen maradt helyére. A lányok, amint magukhoz térnek az első ijedtségből, játékosan énekelni kezdenek:
1., Isten hozta magát, királi nagy pompát./ Ühm, ühm, á, királi nagy pompát.
2., Kerüllön előre, üllön le a földre./ Ühm, ühm, á, üllön le a földre.
Az ének után megkérdezik a lányok a maskarától: mi szél hozta erre? A maskara azt feleli: „szeretőt keresek“, majd ennivalóval kínálják, amit ő el is fogad, de nem eheti, mert nem tudja a szájához vinni, és így tele van a keze ennivalóval. Ettől függetlenül még mindig a lányok után kapkod. Néha sikerül is elfognia egy-egy lányt, akivel aztán komikus mozdulatokkal táncot jár. A virgoncabb lányok időközönként őt is jól megpörgetik. Amikor aztán a lányok megunják a játékot, újra énekelni kezdenek:
l., Etté, ittá, jólaktá,/ Vigyen az ördög inné má.
Hej, etté, ittá, jólaktá,/ Vigyen az ördög inné má.
2., Nincsen a kákának töve,/ Nincsen a lucának szeme
Mer ha szeme vóna elmenne,/ Itt nem szemtelenkedne.
Az utolsó sor eléneklése után a legények felugranak és égő gyufával futnak a szalmaruhájú maskara felé. A maskara megijed és esetlenül botladozva kifut, majd ledobja a maskarát és az utána tódult legényekkel együtt visszatér a fonóba. E mókás játék után rendszerint páros tánc, és a legények által eldugott tárgyak kiváltása következik.
A Sajó völgyében, a gömöri palócok között – Pelsőc környékén -, elterjedt szokás, hogy a legények disznóöléskor öltöztek maskarába. Este, vacsoraidő tájékán ketten-hárman öltötték magukra a különböző rongyokból álló maskararuhát, arcukat befedték, vagy korommal a felismerhetetlenségig elváltoztatták. A maskarák között volt egy, aki leánymaszkot öltött magára. Kolompokkal és különböző rossz edényekkel felszerelve csendben a ház udvarára vonultak és ha alkalmas időben érkeztek, kegyetlen zenebonát csapva bementek a házba és ott ennivalót, nyerskolbászt, hurkát, egyebet kértek. Ha kaptak áldást, termékeny és gazdag évet kívánva elhagyták a házat. Ha nem kaptak, vagy keveset adtak nekik, akkor az egész falut végigkolompolva, kurjogatva ócsárolták a disznótoros házat. Az összegyűjtött ennivalóból aztán nagy lakomát rendeztek.
Egész Dél-Szlovákiára jellemző szokás volt, hogy a nagyfarsangot háromnapos mulatozással fejezték be. Vicsapátin és Menyhén, de a többi Nyitra környéki magyar faluban is már kövércsütörtökön (farsang vége előtti csütörtök) megkezdték a mulatságot. Manga János népdal- és népszokáskutató így írja ezt le: „A legények muzsikásokat fogadtak és végigjárták a lányos házakat, eljárták előttük a pálcástáncot. Körbeálltak, mindegyikük kezében egy pálca volt, és néhány kört tánclépéssel sétáltak. Majd arccal a kör közepe felé fordultak, és tánclépésekkel egyre szűkítve a kört, – amikor összeértek, letették botjaikat. Erre a cigányok csárdást játszottak és a legények az összesereglett lányokkal táncoltak tovább. Szép időben az utcán vagy az udvaron, rossz időben a konyhában kezdik a táncot. A lányt a szeretője megtáncoltatja, vagyis eljár vele egy lassú és egy gyors csárdást. Ezért a leány fizet a legénynek. Amikor sorra járták a falut, visszatérnek a kocsmába, ahova a lányok is elmennek, és éjfélig táncolnak. A legények a kapott pénzt elmulatják.“
Ugyanezt a szokást Zsérén sárdózásnak hívják. A különbség annyi, hogy itt a legények vasárnap kezdik a falut járni. Közülük egy-kettő szalaggal díszített nyársat, néhányan pedig szakajtót vagy szalmából font kiskosarat visz. A legénybandát cigányzenészek egészítik ki. A legények megállnak minden arra érdemesnek ítélt háznál és az alábbi versikével köszöntik a háziakat:
Sárdó, gyűjj el./ Hozz meleget. Micsoda meleget?/ Nyári meleget.
Háj, székecske, székecske, Szőlőhegyen dombocská!
A zsérei lányok mind a vízbe húzták, Lapu alatt lapognak, csóvány alatt cincognak.
Amennyi ürgelyuk, pöcilyuk,
Annyi verem búzájuk legyen kenteknek.
A vers után táncra kérik a ház leányát, vagy menyecskéjét. Az ajándékba kapott szalonnát nyársra húzzák, a tojásokat szakajtóba teszik, és mielőtt elmennének, a fiatalokat meghívják estére a falu kocsmájába. A sárdózással összegyűjtött szalonnát és tojást értékesítik, és este ebből fedezik a mulatozás költségeit.
Levárton (Gömör), Ócsán (Csallóköz) ezt a szokást koledálásnak nevezik.
A farsang vasárnapján megkezdett mulatságot rendszerint három napig folytatják. Több helyen második nap (hétfőn) a fiatal házasok mulatsága, vagy az asszonyok ördöglagzija volt. Ez azt jelenti, hogy 10-12 asszony – egy fonóba vagy baráti körbe tartozó – borospincében vagy valakinek a házánál összejön és a közösen összeadott enni-innivalóból nagy lakomát, mulatságot csap. A férfiakat kizárják a mulatságból, azok a kocsmában találnak vigaszt.
Harmadnap (kedd) aztán újból fellángol a mulatozás és egész éjfélig tart. Sőt, ha jó a hangulat, és tovább szeretnének mulatni, akkor románosan kifordítják a kucsmát, nadrág fölé dobják az inget, és így románnak álcázva, a román naptár szerint egy héttel meghosszabbítják a farsangot, és nyugodtan mulatnak tovább.
Sok helyen ilyenkor tartották az iparos bálokat is. Rozsnyón a farsang idején az egy hétig tartó mulatozás során zajlott le a céhbeli tisztújítás is. „Ilyenkor a céch-ládát az újonnan választott előljáróhoz ünnepélyes körmenettel, harsány zene és rigmus kurjantások s mondások között viszik át. Ezen alkalmaknál a céch mesterségi mivoltát jelképező álarcos alakzatok bizarr felöltöztetése az iparos ifjúságnak sok gondot ad. Tánczvigadalmaikat biztosok s önválasztotta rendtartó felügyelők vezetik, mégpedig oly figyelemmel a meghívott vendégek iránt, hogy az előtánczos az éppen megérkezett férfi vendéget tisztességéhez képest, egy módos mesterlánnyal vagy úri nővendéggel megkínálni, azaz megtánczoltatás végett karjára vezetni köteles. Az első táncot így kell eljárni. A táncosné el nem fogadása az egész társulat megsértése volna: az önkéntes választás pedig ilyenkor tilos…“ írja Kaposi Edit.
Napjainkban a farsangból már csak a mulatságok maradtak fenn, a többi szokás lassan feledésbe merül. Megszűntek a létrehozásukat előidéző körülmények, és így elvész a szokás is. Helyüket elfoglalják a bálok. Egy-egy ilyen bál előkészítésében az egész faluközösség, a nagyvárosokban a szakma minden dolgozója összefog. Így jöttek létre például a színészek, jogászok, orvosok, valamint a különböző üzemek báljai, és így jött létre a ma már hagyományossá vált pozsonyi nagy magyar „reprezentációs“ bál is.
A farsang a szórakozás, a mulatozás, a termékenység, a babonás hiedelmeknek, a tél elűzésének, a tavasz, a munka, az új élet várásának az időszaka. Ezt tükrözi a szokások rengetegje, ezt tükrözi a népdalok, mondák, rigmusok sokasága. A lánynak férjet, a férfinek párt, és az ifjú párnak szerencsét, szaporodást kívánnak. Azokról sem feledkeznek meg a népdalok, akik a farsangot elszalasztották, és pár nélkül maradtak.
Búcsúzóul és figyelmeztetésül egy 1920-ban lejegyzett vágfarkasdi népdalt tolmácsolunk:
1., Ecce neki dáridom,/ A farsangot bevártam, De vőlegényt nem kaptam, / Jaj, de hoppon maradtam!
2., Várok még egy farsangot,/ Tán majd valakit fogok, S ha vőlegényt nem kapok,/ Apácának beállok.
3., Ó, te rozzant kaloda,/ Nem való vagy te oda, Nem való vagy te másra,/ Fűtőnek a pokolba.
