A Pozsonyi Magyar Intézet és az MTA Történelemtudományi Intézete, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága szervezésében tartottak Pozsonyban, a Pozsonyi Magyar Intézetben február 10-én a Gulág témájára épülő nemzetközi konferenciát, melynek elsődleges célja az volt, hogy megismertesse a kor eseményeit az érdeklődőkkel.
A Csemadok székházában előbb megnyították a Gulágot bemutató kiállítást, majd felavatták Esterházy János és sorstársai emléktábláját, ezután pedig a Pozsonyi Magyar Intézetben a Gulággal és Esterházy János életével foglalkozó konferenciára került sor.
Előbb Molnár Imre, az intézet igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország pozsonyi nagykövete nyitotta meg a rendezvényt, emlékeztetve a tavalyi Gulág-emlékév folytatásának is tekinthető mostani összejövetel jelentőségére. Őt követően Bukovszky László kormánybiztos vette át a szót, aki egyébként történészként is behatóan foglalkozik az adott korral. Az események a mai napig feldolgozatlanok, hiszen csak a rendszerváltás után kezdtek el nyíltan beszélni a fogság és a Gulág időszakáról, ezért a mai napig sok kérdésre még nincsenek válaszok. Sajnos, a szovjet levéltárak még mindig nem hozzáférhetőek teljes mértékben.
Bank Barbara (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A szovjetek el akarták tüntetni az ellenfeleiket
A köszöntők után Molnár Imre felkérte Gaucsik István történészt a konferencia moderálására. Az első előadást Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának munkatársa tartotta. A történész elmondta, a Gulág múltja még az első világháború időszakába nyúlik vissza, amikor Oroszországban 1917. november 7-én átvették a hatalmat a bolsevikok. Már az első hónapokban elfogadták azt az elvet, amely meghatározta, hogy az ellenfeleiket félre kell állítani.
Jellemző erre a korra, hogy a totalitárius rendőrség feladata nem a bűncselekmények felderítése volt, hanem az, hogy a kormány rendelkezésére álljanak, ha arra szükség lesz – mondta el Bank Barbara. Ilyen táborok egyébként minden, szovjet érdekszférába tartozó országban működtek, így Magyarországon és Csehszlovákiában is. A megfélemlítések napirenden voltak.
Szlovákiából elsősorban magyarokat és németeket vittek el
Robert Letz történész, egyetemi tanár az NKVD által elhurcolt szlovákiai polgárokról szólt. Elmondta: Szlovákiából elsősorban a keleti és a déli járásokból hurcoltak el embereket, főleg magyarokat és németeket. Ezek között voltak földművesek is. A szovjethatalom célja az volt, hogy likvidálja a kommunista rendszer ellenségeit. A munkatáborokba kényszerítettek nagy része azonban azért került a Gulágra, mert a szovjeteknek olcsó munkaerőre volt szükségük az ország újjáépítésére. Arról nincs pontos statisztika, hány személyt vittek el. A meglévő adatok szerint hatvankilencezer személyt hurcoltak el a szlovákiai területekről, köztük katonákat és civileket is.
Gaucsik István és Dariusz Rogut (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Közösen kellene kutatni
Dariusz Rogut lengyel történész szerint fontos megismerni a múltat, és fontos az is, hogy nemzetközi konferenciákon beszéljünk a második világháború utáni borzalmakról, ezzel is segítve egymás kutatásait. Annak ellenére, hogy a világháború idején a lengyelek a németek ellen harcoltak, lengyeleket szintén elhurcoltak és fogolyként kezelték őket. A táborokban sokszor együtt voltak a lengyel, a magyar és a szlovák foglyok, ezért is kellene a témát közösen kutatni.
Soós Viktor Attila a papság elhurcolásáról szólt. A szovjethatalom az egyházakat ellenségnek tekintette, ezért a papok üldözése napirenden volt. Korábban a németek is üldözték őket, de a koncentrációs táborokban az egyházi személyek egy barakkban voltak és misézhettek, a szovjet lágerekben erre nem volt lehetőségük, szigorúan megbüntették azokat, akiket imádkozáson kaptak. A háború után minden egyházmegyét érintették a papüldözések, minden megyéből tartóztattak le papokat, ezzel akarván megfélemlíteni az egyházfőket.
A folytatásban Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatója szólt a Felcserélt otthonok című kiállításról, majd az Ártatlan bűnösök című filmet tekinthették meg a konferencia résztvevői.
Pár napos munkából több évig tartó fogság
Köteles László a málenkij robotra elhurcoltak sorsáról szólt előadásában. 1944-45-ig a rendszer ellenségeit és az értelmiségieket vitték el az ún. kismunkára, amelyről nem tudták az emberek, hogy mit is jelent valójában. A falvakban kihirdették, hogy néhány napra való élelemmel jelenjenek meg az emberek a gyűjtőhelyeken, mivel néhány napos munkára viszik őket. A néhány napból sok esetben több év lett. A robotra kényszerítettek közül sokan nem tértek vissza, ugyanis nem bírták a kemény munkát és éhezést. Gyakorlatilag rabként kezelték őket.
Köteles László (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Köteles elmondta: Kárpátaljáról még 1944. november 13-án megkezdődött a robotra való elhurcolás. Ezzel az volt a célja a szovjethatalomnak, hogy Kárpátaljáról likvidálja a német és a magyar polgárokat, majd a szlovák és a rutén nemzetiségű lakosságot is be kellett gyűjteni, hogy bekebelezhetővé váljon a terület. Mivel a szovjetek és az emigráns csehszlovák kormány között még nem volt pontos megállapodás arra vonatkozóan, hol fog húzódni a határ, a mai Szlovákia északi megyéjéből is vittek el személyeket. A deportálásokat egy volt csehszlovák katona, Ivan Turjanica szervezte, aki szabadságra ment haza 1944 novemberében. Köteles László szerint a robot megterheléseit a legjobban a szegények és a fiatalok bírták. A szegények hozzászoktak az éhezéshez és a nehéz munkához. A hívők és a nők ugyancsak jól bírták a robotot. A nők alapvetően jobban törődtek magukkal, jobban odafigyeltek tisztaságukra. Az első málenkij robotra elhurcolt foglyokat még 1945-ben hazaküldték, de voltak olyanok, akik csak három évvel később térhettek vissza otthonaikba. Köteles László arra is kitért, hogy sok településen többen lettek áldozatai a málenkij robotnak, mint a háborúnak.
Esterházy János és a magyarság sorsa összefonódott
Janek István Esterházy Jánosról szólt, kiemelve, annyira szerette magyarságát és hazáját, hogy nem menekült el az országból, pedig erre lehetősége lett volna. Miután kimondták a magyarság kollektív bűnösségét, Esterházy János megbüntetése kézenfekvőnek tűnt, hiszen ő volt a magyarság képviselője. Az embermentő és zsidómentő tevékenysége miatt azonban a csehszlovák hatóságok féltek őt halálra ítélni, ezért szolgáltatták ki szívesen a szovjeteknek, abban bízva, hogy a Gulágról nem térhet haza.
Konferencia résztvevői (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A csehek téveszméje
A csehekben mind a magyarokról, mind Esterházy Jánosról hamis kép él, a háború után a bécsi döntés miatt a magyarokat a Csehszlovák Köztársaság ellenségének tekintették, így Esterházy Jánost is. A csehek ezért hitték, hogy a magyarokat és vezetőjüket meg kell büntetni. Ez a kép élt sokáig a csehekben – árulta el Eva Irmanová csehországi történész. Szerinte ez a téveszme mostanra kicsit árnyaltabb lett és kezdik megismerni Esterházy valós szerepét, és ma már arról is többen tudnak, hogy ő volt az egyetlen képviselő, aki a zsidóellenes törvények ellen felemelte a szavát és ellene is szavazott.
Szarka László történész arról szólt, hogy mindannyiunk, de elsősorban a történészek felelőssége, hogy Esterházy János életútját megismertessék a többi nemzettel és tisztázzák a vitás kérdéseket. Jó lenne, ha Esterházy megítélésében a két nemzet, a magyar és a szlovák jobban közeledne egymáshoz.
A magyarok hőse
Arkadiusz Adamczyk szerint Esterházy János a magyarok hőse, akinek Csehszlovákiához is köze van, és nem mellékesen lengyel gyökerekkel szintén rendelkezik. Nagyapja a lengyel történelem kiemelkedő személyisége volt. Esterházy János a közép-európai politikum jelentős személyisége – vélekedett a lengyel történész, akinek sorsát a szovjethatalom pecsételte meg, tegyük hozzá, nem ő volt az egyetlen politikus, akit az akkori rendszer likvidált. A második világháború utáni bábkormányok csak egy dologban kaptak szabad kezet: a saját politikai ellenségeik likvidálásában, ezzel annyiban segítettek a szovjeteknek, hogy nem nekik kellett félreállítaniuk ellenfeleiket, megtették azt a hazai kormányok.
A foglyok egész életére kihatott a szovjet fogság
A Felvidék.ma ad teret Flórián László sorozatának, amelyben Pásztor Géza emlékiratait fordítja magyarra, s az írásokat édesapja emlékeivel egészíti ki. Flórián László előadásában arra tért ki, sajnálja, hogy nem figyelt oda eléggé édesapja szavaira, mikor a megélt borzalmakról beszélt. Azt is elmondta: az a néhány év, amit a szovjet táborokban töltöttek az elhurcoltak, az egész életükre kihatott, egyrészt az ott megéltekről hivatalosan nem beszélhettek, és még az ún. káderlapjukra is bekerült, hogy ismeretlen okok miatt szovjet táborban töltöttek éveket.
Flórián László (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A hátországot is érintette a fogság
Seres Attila előadásában kiemelte, hogy a hátországban maradtak ugyancsak megszenvedték a hadifogságot, nagyjából fél millió katona volt hadifogságban, a családjukkal együtt tehát nagyjából ez az állapot kétmillió embert érintett negatívan. Volt egy olyan nemzetközi egyezmény, amely szerint 1948 végére hazaengedik a foglyokat, ám ez nem történt meg. 1950-ig azok a hadifoglyok, akiket nem ítélt el szovjet bíróság a kinti tartózkodásuk alatt, hazatértek. A hadifogolytáborokban nagyjából 63 ezer magyar veszítette életét, arról viszont nincsenek adatok, hogy hazafelé tartva hányan haltak meg, pedig köztudott, hogy nagyon sokan az úton veszítették életüket.
A rendezvény végén Körös Zoltán a Muszkaföldön című filmről szólt, amelyet tavaly mutattak be. A történész, levéltáros évekkel ezelőtt kezdte el kutatni a hadifogságba kerültek élettörténetét, a szovjet és a nyugati fogságba került leventék és katonák történetét dolgozva fel. Ezek után egy filmrészletet tekinthettek meg az érdeklődők.
Meg kell ismernünk egymás történelmét is
A konferencia végén Molnár Imre foglalta össze az elhangzott előadások tanulságait, kiemelve annak fontosságát, hogy össze tudtuk vetni több nemzet sorsát a második világháború utáni időből. Több összefonódás van a múltunkban, amelyek bizonyítják, mennyire fontos megismernünk egymás történelmét, és ezzel talán közelebb kerülhetünk egymáshoz – fogalmazott Molnár Imre. Nagyon fontos megőriznünk az egyéni sorsokat, történeteket, amelyekből összeáll egy kép, amely a kommunista kultúrát alkotta térségünkben, s amelynek szerencsére azóta vége van. Ugyanakkor rá kell mutatni azokra a tényekre is, amelyek összekötnek minket.
