Amíg huszonöt évig a városközponthoz közeli lakótelepen laktunk, nem volt hét, hogy meg ne fordultam volna Kassa központi piacán. Tettem ezt általában szombaton, de más napokon is. A bevásárlás mellett különös hangulatával találkozóhelyként is szolgált a piac (egy igazi piacnak sajátos hangulata van), ráadásul akkor még dominált ott a magyar szó, mert a Kassa környéki és bodrogközi termelők kínálták itt a saját termékeiket.
Amióta a város más körzetébe költöztünk, továbbra is el-eljárogatok a központi piacra, amely azóta már egészen más képet mutat (más árusokkal); ennél gyakrabban keresem fel a városkerületi piacot friss tojásért és gazdatejért, amit a közeli termelőszövetkezet automatájából lehet csapolni. A helyet a környékbeliek csak Mierként (Béke) emlegetik, ez volt az ottani bevásárlóközpont neve. (Azóta egy multicég vette birtokába, de annak a nevét nem írom le, mert az már reklám lenne.) 2013 – Kassa Európa Kulturális Fővárosa – óta Máthé János tér (hivatalosan: Ján Mathé!).
Számomra igazi élményt az oda-vissza út jelenti, nemcsak azért, mert a volt híres kassai vasutascsapat (Lokomotíva) stadionja mellett vezet (és Máthé János szobrászművész háza mellett, amely a tervek szerint öt év alatt Máthé János Emlékmúzeummá alakul át), hanem főképpen azért, mert közben sokszor a virgonc kassai Csermely patakot pillanthatom meg. Különösen azt a helyet kedvelem, ahol a meredek mederben lépcsők kiépítésével csillapították a patak nyargalását, mely zúgó morajlásával és habokat verő vizével egyaránt hangulatos minden időszakban. Egyedül az idei szibériai január varázsolt olyan jégpáncélt a patakra, hogy eltüntette, de morajlásával jelzi, hogy a jégbilincs sem állította meg – ott szalad a Hernád folyóba.
Tavasztól őszig külön élményt jelent a kertes házak virágos- és zöldségeskertjeinek látványa. Sokszor ámulok, hogy zsebkendőnyi területen mennyi mindent tud megtermelni az ötletes gazda. A patak közelében van egy kiskert, ahol a pici területet geometriai pontossággal felosztva az epertől a különböző zöldségekig szinte minden megterem benne. Egy tágasabb portán a virágok kavalkádja és a törpe gyümölcsfák gondozottsága ejt ámulatba. (Az ember az iránt van csodálattal, amire jómaga képtelen!)
Ennek a gazdája azzal is kitűnik, hogy a téli hónapokban is már kora reggel megtisztítja a nem is annyira forgalmas járdát. Utoljára, amikor arra jártam, sóval hintette be a napok óta tartó ködből szitáló darát. Gondoltam megdicsérem; megszólítottam, köszöntöttem. Az első szavak után nyilvánvaló volt számomra, hogy egy tősgyökeres kassai magyarral hozott össze a sors, amit bemutatkozásom után nyilvánvalóvá tett magyar családneve is. Mindjárt említettem az általam is ismert népes családból néhány ismerőst, közülük olyanokat, akik a szűkebb rokonsághoz tartoztak. Alkalmi beszélgetőtársam azt is hozzáteszi, hogy régebben többen voltak, de a család jelentős részét kitelepítették.
Mivel a hozzám hasonlóan létvégi finisben járó partnerem valamilyen ismeretlen kényszer nyomán szükségesnek tartja, hogy részletekkel is szolgáljon, nekem nem marad más hátra, mint meghallgatni őt.
Elmondja, hogy a második világháború után milyen kataklizma szakadt a kassai magyarokra. Amikor a családhoz tartozó rokonok közül többet kitelepítettek, az ő házukra is szemet vetett valamilyen betelepülni szándékozó. Bejelentették nekik, hogy másnap viszik őket, személyenként 30 kilós csomagot vihetnek magukkal. Édesapja azzal állt elő, hogy ha ez az egyedüli megoldás az itthon maradásra, akkor szlováknak vallják magukat. Édesanyja hiába vetette közbe, hogy ha egyszer magyarok, akkor hogyan lesznek egyszerre szlovákok, a családfő nyakába vette a várost és estére hivatalos igazolásokkal tért vissza. Másnap, amikor a teherautó megállt a házuk előtt, édesapja határozottan tiltakozva választékos szlovák nyelven kérte számon a parancsnokon: milyen világot élünk, ha már a szlovákokat is kitelepítik Szlovákiából?! (A szlovák mellett németül is tudtak, hiszen édesanyja Gölnicbányáról származott.) A kitelepítési biztos pedig a Štúr nyelvén megszólalót hallva, s az igazolásokat látva jobbnak látta továbbállni!
Felajánlom neki, hogy egy részletesebb beszélgetés alapján megírnám a történetét. Mintha kígyómarás érte volna, azonnal tiltakozik: – Nem, azt nem lehet! Értetlenül állok, mire jön a magyarázat: – Tudja milyen érzékenyek erre a szlovákok, még kellemetlenségem is lehetne belőle! Sóbálvánnyá válva ámulok azon, hogy még 2017-ben is fél nyilvánosság elé állni, és elmondani családjuk, a kassai magyarok megalázásának és megnyomorításának történetét?!… Az összezavarodott embert látva elszomorodom: ő hetven év után sem tisztázta magában és környezetében: ki a bűnös és ki az áldozat!
Megdöbbenve, csalódottan folytatom utamat.
