Nem ismerem az ezzel foglalkozó statisztikát, de nagy a valószínűsége, hogy a második világháború utáni időkben én voltam az első (cseh)szlovákiai magyar újságíró, aki részt vett nyári olimpián. Ez az élmény 1972-ben ért a müncheni játékokon. Ott tapasztaltam először, hogy a világ minden részéből összesereglett emberek képesek békében, egymást segítve együtt létezni.
Amikor nem volt olyan versenyszám, melyet feltétlenül meg szerettem volna nézni, az edzések tanulmányozásával töltöttem az időmet. A müncheni tíz nap folyamán alig tudtam aludni, olyan izgalomban tartottak a látottak. Alighogy elhagytam Münchent – az olimpia még négy napon át tartott – megtörtént a szörnyű tragédia – palesztin terroristák merényletet követtek el az izraeli sportolók szálláshelyén, de az a tíz békés nap halálomig élmény marad – mintha megadatott volna a jövőbe pillantanom.
Mifelénk téli olimpia megrendezésével próbálkoztak az illetékesek háromszor is, de különféle okokból nem sikerült elnyerni a rendezés jogát. Először Strougal miniszterelnök „fújta le” a tervet, majd kiderült, hogy egy ilyen nagy világesemény lebonyolítását csak partnerrel együtt – Lengyelországgal közösen – lenne esély megrendezni. A szakemberek jól tudták, hogy a Magas-Tátra mindkét része szükséges az olimpiai számok lebonyolításához – a lengyel oldalon nincs olyan hegyrész, amely az óriáslesiklásnak megfelelne, a szlovák oldalon pedig mindenképpen ragaszkodtak hozzá, hogy jégkorong-meccseket ne csak Krakkóban, hanem Poprádon is láthassanak a nézők. Érdemes megemlíteni a legkiválóbb Magas-Tátra szakértő, Ivan Bohuš akkoriban többször is hangoztatott véleményét: – „A Magas-Tátra szlovákiai része nem nagy kiterjedésű, a környezet súlyos károsítása nélkül lehetetlen benne olimpiát rendezni: mintha egy kertben akarnánk pályákat, szállodákat, több tízezer embert elhelyezni.”
Budapest, vagyis Magyarország nem véletlenül pályázta meg a rendezés jogát a huszonegyedik század elején. Történt ez akkor, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság eldöntötte, hogy az újabb és újabb, négy évenkénti világversenyekre pályázók közül előnyben részesítik azokat, akik képesek takarékos olimpiákat rendezni. És ekkor csillant fel bennünk, magyarokban a remény, hogy most, végre! mi is jelentkezhetünk annyi – a történelem viharai miatt, meghiúsult pályázási próbálkozás után.
Az, hogy Magyarország megérdemelte volna a rendezési jog elnyerését, nem vitás, hiszen az országok vetélkedésében ez a „kis” ország az élvonalba küzdötte magát az eddigi olimpiákon. Elég fellapozni a statisztikát.
És még valami, ami rendkívüli esélyt biztosított volna a döntéshozatalkor: a magyarok a hadak útján találhatók, történelmünk a bennünket leigázó és kifosztó idegenek sáskajárása; megmutathattuk volna, hogy minden pusztítás után újra tudjuk építeni a hazánkat, s mivel nálunk most béke van, magunkhoz ölelhetjük a nagyvilágból hozzánk látogató sportembereket és szurkolókat.
A magyar gazdaság évről-évre jobb teljesítményeket mutat fel, ezért lehet rendbe hozni a régi épületeket, múzeumokat, és szállókat berendezni a lepusztult kastélyokban, ezért jön egyre több turista Magyarországra, s kedveli meg étkeinket, borainkat, – a vendégszerető magyarokat. Ez a nyári olimpia nem járt volna semmilyen környezetrombolással, éppen ellenkezőleg: a bizonyítottan nyereséggel záruló világverseny többlet bevételt hozott volna, amit egyebek mellett – környezetóvásra is lehetett volna fordítani.
Az olimpiai álmot elpusztítók kitervelőivel és megvalósítóival nem érdemes foglalkozni – ők majd a történelem szemétdombján találják magukat, mert amit tettek, nem egyéb, mint egy újjászülető, még magzati állapotában lévő nemzet megölése – magzatgyilkosság!
Számomra nem kétséges, hogy lesz majd olimpia Budapesten, csak azt sajnálom, hogy én azt már nem láthatom.
