Hetvenkét esztendővel ezelőtt, 1945. február 24-én a „Südwind” („Déli Szél”) hadművelet elérte célját: a Felvidéken német csapatok felszámolták a szovjetek garami hídfőállását, az ellenséget visszanyomták a megáradt folyó keleti partjára, és a Garam vonalát egészen 1945 márciusának végéig birtokukban tartották.
A Duna-kanyartól északnyugatra, 1944. december közepétől 1945. március végéig folytak a Garam-Ipoly menti harcok. A budapesti bekerítő hadműveletek időszakában a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és a 7. gárdahadsereg északról kellett, hogy bekerítse Budapestet, ám december 19-én Helembánál, az Ipoly dunai torkolatánál megállították erőiket.
A folyó vonalát a letkési hídtól a Dunáig a Magyar Királyi Honvédség elit seregteste, a „Szent László” hadosztály tartotta. December 24-én a szovjet páncélos ékek Helemba irányából, Kicsindnél kijutottak a Garam alsó folyásához, Letkés ezen a napon, Ipolyszalka december 27-én került ellenséges kézbe. Ezen harcok eredményeként tudott visszavonulni a német LVII. páncéloshadtest, melynek részei – a német 3., 6. és 8., valamint a magyar 2. páncéloshadosztály – december 22-én indítottak ellentámadást az Ipoly és a Garam között, súllyal Ipolyság felé, hogy a Léváig előreszaladt szovjet páncélos ékek hátába kerülve megakadályozzák a magyar főváros északi bekerítését. Azonban a német-magyar páncélos ellentámadás a Börzsöny nyugati lábainál kifulladt, részei pedig december 28-ig a Garam nyugati partjára vonultak vissza.
A két szovjet hadsereg 1945. január 6-án indított támadást a Garam alsó folyásától, és három nappal később a Zsitva Udvard-torkolatáig jutott el, ám eredeti hadműveleti célját nem érte el, vagyis nem tudott a Budapest felmentésére igyekvő IV. SS-páncéloshadtest hátába kerülni. Erről a terepszakaszról az I. SS-páncéloshadtest február 17-i támadása vetette ki a szovjeteket és február 24-ig a német és magyar kötelékek újból a Garam vonalára zárkóztak fel. Ezen harcok során Kéménden és környékén kisebb páncélosütközet zajlott, és a Garam jobb partján rekedt szovjeteket a megáradt folyóba szorították.
Miután a lengyel síkságon már január 12-én megindult a Berlin elleni szovjet offenzíva, Budapest február 13-i birtokbavételét követően a szovjet hadvezetőség a Dunántúlon is támadni akart. A Sztavka február 17-i direktívája értelmében a 2. és a 3. Ukrán Front parancsnokságainak kellett előkészíteni és megindítani Bécs és Pozsony-Brünn irányába támadásukat. Ezzel párhuzamosan a németek is támadásra készülődtek a Dunántúlon azon céllal, hogy a dunántúli nyersanyagforrásokat és felvonulási területüket biztosítsák, illetve felszámolják a Duna nyugati partján létesített, nagy kiterjedésű szovjet hídfőállást.
Otto Wöhler gyalogsági tábornok (forrás: Bundesarchiv)
A 2. Ukrán Front 7. gárdahadserege Esztergomtól északra, a Garam nyugati partján egy 17 km mélységű hídfőt tartott, melyet még a januári sikertelen támadása során alakított ki. Innen sikerrel volt kifejleszthető a szovjet támadás, amely a Dunától délre lévő német-magyar csapatok balszárnyát veszélyeztette és nagyobb erők felhasználása révén elérhette a komáromi kőolajfinomítókat és Bécs-Pozsony irányba nyomulhatott tovább. A szovjetek garami hídfője a német 8. hadsereg erőinek nagy részét lekötötte, s ennek felszámolása nélkül a tervezett dunántúli német offenzívában résztvevő csapatok háta nem volt kellően biztosítva.
Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a német Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, február 10-én adott parancsot a garami hídfő elleni támadás előkészítésére, amely a „Südwind” („Déli Szél”) fedőnevet kapta. A tervek szerint február 17-én hajnali öt órakor, rövid tüzérségi előkészítést követően kellett Hans Kreysing, a hegyicsapatok tábornoka által vezetett német 8. hadsereg gyalogos és páncélos kötelékeinek, valamint az ide vezényelt I. SS-páncéloshadtest részeinek északról megtámadniuk és felszámolniuk a szovjet hídfőt és a Garam keleti partján hídfőállásokat létrehozniuk Garamkövesdnél, Kőhídgyarmatnál, Kéméndnél és Belényesnél.
A tervezett német támadás február 17-én, hajnali négy órakor indult meg, amikor a német tüzérség két órán keresztül lőtte a szovjet állásokat. A hídfőben lévő szovjet 24. és 25. gárda-lövészhadtest hét hadosztálya ellen kétszázhatvan német páncélos indult meg, s a németek elsőként a 24. gárda-lövészhadtest állásaiba törtek be, és súlyos harcok árán szűkítették a hídfőt.
A szovjetek ekkor a Duna északi partján lévő 93. gárda-lövészhadosztályt vetették be a németek feltartóztatására, így ottani védelmük meggyengült. Ezt vette észre a német 96. gyaloghadosztály Hupe harccsoportja, amely Tátnál átkelt a Dunán, hogy biztosítsa a támadást és megakadályozza az ellenséget abban a szándékában, hogy Muzsla térségében egy csökkentett hídfőállást megtarthasson. Másnap a németek már 12 km mélységben nyomultak be a szovjet hídfőbe, akik tartván attól, hogy a németek átkelnek a Garamon, a Garam és az Ipoly alsó folyásához akarták felvonultatni a 2. Ukrán Front tartalékát, a 6. gárda-harckocsihadsereget, a 18. gárda-lövészhadtestet és a 4. gárda-lovashadtestet.
Február 19-én a szovjet hídfő déli körletében szorult helyzetbe kerültek a védők, hiszen a németek, miután elfoglalták Búcs és Bátorkeszi községeket, azok környékéről kiűzték a szovjeteket és a Hupe harccsoporttal közösen visszafoglalták Párkányt és Nánát. Hiába volt teljes a szovjet légifölény, még az sem tartóztatta fel a támadókat, így a 7. gárdahadsereg parancsnoksága estére elrendelte a hídfő déli szektorának kiürítését, ahonnan két hadosztály oly sietősen távozott, hogy nehézfegyverzete zömét visszahagyta.
Hans Kreysing, a hegyi csapatok tábornoka (forrás: Bundesarchiv)
Február 20-án mindkét fél átcsoportosításokat hajtott végre, miközben Budapest környékéről több ezres gépjármű oszlop indult el Balassagyarmat és Ipolyság felé, melyből a németek – tévesen – arra következtettek, hogy a szovjetek ellentámadásra készülnek. Február 21-én a németek déli és nyugati irányból betörtek a műszaki- és aknazárral megerősített Kőhídgyarmatra, ahol a harckocsikkal, páncéltörő ágyúkkal és lángszórókkal megerősített szovjet lövészek szívós ellenállása megállította az előretörésüket. A németek kénytelenek voltak védelembe átmenni, ráadásul a szovjet csatarepülők alacsony támadásai, az ellenség tüzérsége és aknavetői súlyos veszteségeket okoztak nekik.
Másnap a németek kivetették a szovjeteket Kőhídgyarmatról és a Garam nyugati partjáról, s visszafoglalták Bartot. A szovjetek egyedül Bibit-pusztánál hajtottak végre harckocsikkal támogatott sikeres ellenlökést, ám az esti órákra a szovjet hídfő a Kéménd és Bény közötti partszakaszra csökkent. Február 23-án a németek Kéménd és Bény között terveztek éjszakai támadást, ezért újabb átcsoportosításokat hajtottak végre, melyeket a szovjet tüzérség igyekezett megzavarni.
Február 24-én hajnali két órakor, rövid tüzérségi tűz vezette be a támadást és a német csapatok 17 óra 20 percre felszámolták a szovjet hídfőt, de a Garam keleti partján nem tudtak megkapaszkodni. A február 17-24. közötti harcokban a németek 6471 halottat és sebesültet vesztettek, a harcokban pedig 134 páncélosuk semmisült meg vagy sérült meg. Német jelentések szerint 4000 szovjet halott maradt a harcok színhelyén, 90 db szovjet harckocsit és önjáró löveget, 334 db löveget lőttek ki vagy zsákmányoltak, míg a szovjet hadifoglyok létszáma mintegy 700 fő volt.
A „Südwind” hadművelet volt a második világháborúban indított utolsó olyan Waffen-SS hadművelet, amely elérte kitűzött célját. Ezt követően viszonylagos csend honolt ezen az arcvonalszakaszon, de a szovjetek bécsi támadó hadműveleteinek dunántúli területnyereségei miatt a védők kénytelenek voltak március utolsó napjaiban kiüríteni a Garam menti védelmi vonalat.
(A szerző hadtörténész)
