Sokan mereven elutasítják a közösségi hálót, s mi tagadás, az a temérdek álhír, amit minden felelősség nélkül raknak fel valakik az ún. álhíroldalakra, mi meg aztán ész nélkül osztogatjuk meg azokat, ad is némi okot az elutasító álláspontra. Néha ugyanis olyan bugyutaságok látnak így napvilágot, hogy, amint azt jó édesapám mondani szokta, ha a kutya megenné, felfordulna tőle.
Persze, azért érdekes és tanulságos információkra is szert tehet az ember a közösségi portálokon, csak meg kell tanulnunk szelektálni a hozzánk eljutó híreket. És persze olyan információkra szintén rábukkanhatunk, amelyeken az első pillanatban nem is tudja az ember, hogy sírjon-e vagy nevessen.
Ilyen volt az a bejegyzés is, amit nemrégiben az egyik ismerősöm osztott meg a barátaival, ismerőseivel. Édesanyja a napokban komoly műtéten esett át, miután combnyaktörést szenvedett. Szerencsére a műtét jól sikerült, ismerősöm édesanyja is lábadozik már, kitartóan küzd a gyógyulásáért. Így aztán orvosai úgy döntöttek, hogy a sebészeti osztályról áthelyezik a rehabilitációs osztályra, ahol a további gyógykezelését kívánták folytatni szakorvosi felügyelet mellett.
Igen ám, csakhogy egy kisebb „adminisztrációs hiba” csúszott a dologba. Ismerősöm édesanyja ugyanis már régóta „ovátlanítva” viseli a becsületes nevét, keresztnevén meg a Júlia névre hallgat. Bár ez utóbbi nem ismeretlen a kizárólag szlovákul értő embernek sem, Júliájuk ugyanis nekik is van, s a liberalizmus óriási térnyerése ellenére, odáig azért még nem fajultak a dolgok, hogy szlovák honban a Júlia névvel hivatalosan a férfiakat is illetnék.
Az illetékes adminisztrátornak idáig még el is jutott az agyában a dolog, azaz, hogy Júlia névvel az ember lánya nem lehet férfi, ezért a Júliát betegünk esetében a biztonság kedvéért „Júliusra” változtatta. Merthogy szerinte -ová nélkül ebben az országban csak férfi lehet az ember. Ez szabály, így tanulta az iskolában és punktum!
Így esett, hogy ismerősöm édesanyja immáron „Júliusként” a férfiosztályra került, ott azonban, amikor észrevették, hogy mégsem férfi, nem tudták elhelyezni. Vagyis ágy nélkül maradt. Pedig jól esett volna neki a sok hercehurca után végre a pihenés. A hab a tortán ebben az egész morbid történetben az, hogy mindez nem a Tátra alatt vagy valahol Zsolna környékén történt, ahol csak ritkán találkoznak élő magyar emberrel, hanem láss csudát, Dunaszerdahelyen!
Ennyi a történet, amit le is zárhatnánk azzal, hogy ostoba emberek mindenütt vannak: Zsolnán, Pozsonyban, sőt Dunaszerdahelyen is. A tanulság azért csak idekívánkozik a végére, s ennek kapcsán eszembe jutott egy korábbi történet, ami velem esett meg a szlovák fővárosban.
Egy meleg nyári napon a hivatalos ügyeimet intéztem volna az egyik biztosítónkban. A találkozót telefonon előre egyeztettem a hölggyel, akinek a kliense voltam. A biztosító szép nagy, modern épület volt, látogatófogadó pulttal, ahogyan az ilyen helyeken dukál. Miután elmondtam, miért jöttem, a fiatal szőke hölgy a pult mögött elkérte a személyi igazolványomat. Alaposan áttanulmányozta, rám nézett, majd vette a telefont és felcsörgette a hölgyet, akihez jöttem.
„Je tu za Vami pán Dunajszky” (Megérkezett Dunajszky úr Önhöz) mondta kurtán, és letette a kagylót.
Említettem már, hogy meleg nyári nap volt, rajtam csak egy könnyű nyári ruha volt. Ránéztem én is a szőke hölgyre, aki nyilván több nyelven beszélt, és rendkívül tapasztalt munkaerő volt, azért is helyezték oda, majd megkérdeztem: „Mondja csak, Ön szerint én férfi vagyok?”
„Nem, de a személyijében az áll, hogy Dunajszky, s az csak férfi lehet” – jött a válasz.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán csak annyit, hogy nem mindig lehet hinni a papíroknak, a fejünk meg arra való, hogy használjuk, s néha gondolkozzunk is, hiszen a Jóisten ezért adott nekünk agyat.
Júliának meg a betegágyon üzenem, hogy ne csüggedjen. Sajnos, nagy az Isten állatkertje, de ne törődjön vele, még ha betegen esendőbb és sérülékenyebb is az ember. Kitartást és mielőbbi gyógyulást kívánok.
