Hetven éve annak, hogy a magyarok nemkívánatossá váltak ezeréves szülőföldjükön Csehszlovákia számára, kőnek és embernek ugyanaz lett a sorsa…
Viszont amikor a jelen problémáit és következményeit boncolgatjuk, megpróbálván válaszokat találni azokra a dolgokra, hogy miért ily mértékű a felvidéki identitásgyengülés, miért ekkora a fogyásunk és bomlásunk, akkor nem árt vissza-visszatekinteni a múltba, mondjuk a hátunk mögött hagyott száz esztendőre, ahol e lelki tényezők okai gyökereznek. Hosszan lehetne az itt élő embereket ért kártékony hatásokat sorolni 1918-tól napjainkig. Ám kétséget kizáróan a legtraumatikusabb aktus mind közül az 1947-48-ben végbement kitelepítések és a csehországi deportálások voltak.
A lakosságcsere során összesen 89 660 magyar nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárt telepítettek át Magyarországra, akiknek Szlovákiában hagyott földbirtokuk 109 294 kataszteri holdat tett ki, de ebben nem szerepelnek a közös erdők, rétek, legelők, valamint az úrbéri és komposzesszori földek. Ezt megelőzően viszont, még a világháborút követő közvetlen időszakban rögtön kiutasítottak minden olyan embert, aki terhes volt az újonnan megalakuló Csehszlovákia számára, közalkalmazottakat, hivatalnokokat, rendőröket, vasutasokat, nem utolsósorban pedig nagygazdákat, nemeseket minősítettek kollaboránsnak, akiket mindenüktől megfosztva utasíthattak ki az országból.
Az előzetes tervek szerint összesen 450 ezer embert szerettek volna kitelepíteni, de Magyarországról csak 95 ezer jelentkezést tudtak a csehszlovák hatóságok összegyűjteni, annak ellenére, hogy nyílt, intenzív kampány keretében kínálták fel a lehetőséget, hangsúlyozva mindenféle előnyöket, házhoz, földhöz és egyéb vagyonhoz jutást – s tették mindezt a kolbászból van a kerítés, szalonnából a kapu ígérgetés szellemében. Végül ténylegesen csak 73 273 személy telepedett át Magyarországról Csehszlovákiába, akiknek a hátrahagyott földbirtokuk csak 38 748 kataszteri hold volt, tehát nagyjából az innen eltávozni kényszerülőkének a harmada.
A lakosságcsere keretében a Felvidék délnyugati járásaiból, az Érsekújvári, a Lévai, a Galántai, a Komáromi, az Ógyallai, a Zselízi és Vágsellyei járásból telepítettek át embereket. A kitelepítettek nagy része sosem tudta elfogadni a szülőföldjéről történt kiszakítást, mindig reménykedtek abban, hogy hazatérhetnek. Voltak, akik ez miatt sosem rendezkedtek be igazán új otthonukban, és bőröndből öltözködtek felkészülten arra, hogy ha lehetőségük nyílik rá, azonnal indulni tudhassanak. Mindez annak ellenére volt így, hogy a magyarországi nemzettestvéreik nagyon empatikusak voltak és minden segítséget megadtak számukra a beilleszkedést illetően. A szülőföld illatát, az otthoni napsugarak ölelését és az otthon melegét viszont nagyon nehezen lehet kárpótolni.
A másik érzékeny pont, amely az erőszakos asszimilációt kívánta elősegíteni Csehszlovákiában, és megteremteni a nemzetileg homogén államot, a több mint 3 millió német kitelepített után keletkező munkaerőhiány következménye volt.
A cseh peremvidéken kialakuló jelenség miatt, annak első fázisában már 1945 őszén megközelítően 12 ezer értelmiségit, tisztviselőt, iparost, szakmunkást és mezőgazdasági dogozót vittek ki a cseh országrészekbe, de december végére már mind hazatértek.
Később előbb nyilvános munkaerőtoborzást hirdettek, főként Dél-Szlovákiában, de ezekre javarészt csak szlovákok jelentkeztek. Ezért döntött az államigazgatás a folyamatok irányítása mellett, és immár kijelölés alapján válogatták ki a deportálásra szántakat. De nemcsak a munkaerős embereket, hanem nőket, öregeket és gyerekeket is.
A deportálások alkalmával 9610 családot, vagyis 41 666 személyt szállítottak Csehországba, köztük 5422 hat évnél fiatalabb gyermeket. További 2489, zömmel egyedülálló gazdasági munkás az események hatására önként költözött Csehországba. A kijelölteket 40 kilogrammos csomagjukkal, télvíz idején szállították fűtetlen marhavagonokban. Úgy, ahogy pár évvel korábban a zsidókat. Bele sem tudunk gondolni, mik játszódhattak le az út során az emberek fejében, és milyen lelki sebek keletkezhettek. Megérkezésük után pedig napokig várakoztak a vasútállomáson, míg a cseh gazdák ki nem választották őket, akárcsak az ókori rabszolgapiacokon.
A tiltakozások hatására a csehszlovák hatóságok 1947. február 22-én leállították a deportálásokat. A deportáltak zöme 1947–1948 folyamán előbb engedély nélkül, majd 1949. január 1-jét követően pedig a hivatalosan szervezett transzportokkal hazatért. Nagyjából tíz százalékuk azonban Csehországban maradt, s leszármazottaik máig ott élnek. Tehát bár a legtöbbjük hazatért, sokan haza is szöktek – köztük a nagymamám is, 17 éves lány létére –, de ezt a gyalázatos traumát és megaláztatást sokan egy egész életen át sem tudták megemészteni, feldolgozni.
Hazatérve viszont sokan azzal szembesültek, hogy otthonaikban idegenek vannak. A hatóságok ugyanis időközben a Magyarországról idetelepített szlovákoknak, illetve az országon belülről, északról érkezőknek utalták ki a deportáltak házait, földjeit. Sokaknak erőszakkal, az otthon maradottak segítségével sikerült csak visszafoglalni házaikat, de akadtak olyanok is, akiknek új lakhely után kellett nézniük, s elviselni a látványt, hogy két kezük munkájával épített házukban idegenek éljenek.
E két fő csapásirány mellett pedig ekkoriban fosztották meg emberek százezreit az állampolgárságuktól, vagy erőszakos, zsaroló módszerekkel kényszerítették rájuk a reszlovakizációt. Mindez a világtörténelem legnagyobb humanitárius katasztrófája, s történt mindez a nácik a II. világháborúban az emberiség ellen elkövetett katasztrófája után alig két évvel, a béke és a demokrácia jegyében. Európa és a világ pedig eközben mélyen hallgatott…
Meg lehet ezt bocsátani? Talán meg, sőt keresztényként kötelességünk is, de elfeledni sosem lehet! Mint ahogy azt sem, hogy immár 97 éve feszítettek minket keresztre, próbálnak megtörni bennünket, elidegeníteni egymástól, szembeállítani egymással, megmérgezni lelkünket, s egymásnak uszítani. Magyart a magyarral.
De mi 97 éve csak mosolygunk mindezen! Mosolyogtunk, amikor kisajátították a földjeinket. Mosolyogtunk, amikor elvették szorgos munkával felhalmozott értékeinket. Mosolyogtunk, amikor tilos volt ékes anyanyelvünk, a magyar szó.
Ellenben sírtunk, amikor a település határában magyar trikolórral megjelentek a honvédjeink.
Aztán könnyeinket letörölve mosolyogva mentünk a Don-kanyarba, majd abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy egyenesen a front jött el hozzánk. Mosolyogva fogadtuk a német és a szovjet katonákat, akik rommá lőtték az otthonainkat.
Ezt követően mosolyogva mentünk hadifogságba, gulagba. Majd mosolyogva csomagoltuk össze a 40 kg-os csomagunkat, szálltunk fel a vonatra és mentünk az ismeretlenbe.
Mosolyogtunk, amikor télvíz idején a szudéta vasútállomásokon, mint valami rabszolgákat válogattak minket a csehek.
És mosolyogva varrtuk fel a megbélyegző jelet is ruháinkra.
Mosolyogva mondtunk le állampolgárságunkról, alapvető emberi jogainkról.
Esterházy Jánossal is tehettek bármit, Ő mindenen csak mosolygott.
Mosolyogva írtuk alá az önmagunkat megtagadásra kényszerítő reszlovakizációt. Majd mosolyogva adtuk be évszázados családi földjeinket a termelőszövetkezetbe, s kezdtünk el dolgozni a sajátunkon másnak. Mosolyogtunk a kommunista túlkapásokon, az esztelenségeken és az együgyűségeken. Mosolyogva néztük ’56-ban és ’68-ban is az utcáinkon dübörgő tankokat. Mosolyogtunk a hazugságokon, a fájdalmas igazságokon és az álszent nyugati aggódásokon. De akkor is csak mosolyogtunk, amikor tiltottak nekünk szinte mindent, és arra sem válaszolhattunk mással, mint mosollyal, amikor a Duna túloldalára átkoztak, s átkoznak minket ma is.
Malina Hedvignek is mosoly volt az arcán. És mosollyal fogadtuk azt is, amikor nekünk rontottak a rendőrök Dunaszerdahelyen a stadionban. Gubík Laci és az állampolgárságuktól megfosztottak tán tehetnek mást, mint mosolyognak?
Ugye, felesleges is lenne bosszankodniuk, hiszen a karakter mosolyog. A kisiskoláink, intézményrendszerünk is mosolyog mindazon a szürrealitáson, ami körülöttünk zajlik. A 21. században, az Európai Unió tagállamában. És ne feledkezzünk meg a sorainkba beférkőzött áruló kerékkötőkről sem, akiket ugyancsak megmosolyogni tudunk csak.
Hogyan tudunk mindig mosolyogni???
Gondolhatunk Ajtay Andor: Tanulj meg fiacskám komédiázni, a rosszhoz is jó képet vágni című népszerű dalára, de mi ettől függetlenül is pontosan tudjuk, hogy ezt a 97 mostoha évet hitünk, szeretetünk és mosolyunk nélkül nem tudtuk volna, és a jövőben sem tudnánk elviselni. Mert egyébként már rég megtörtünk, elvesztünk volna. Ez a passzív rezisztencia nem példa nélküli nemzetünk történetében, hiszen sajnos megannyiszor sodródtunk már olyan helyzetbe, amikor csakis makacs egymásba kapaszkodással tudtuk átvészelni a kellemetlen időszakokat, tatár, török, labanc vagy éppen orosz fennhatóság alatt. Az acélt is a kalapács csapásával edzik, mégis egyre szilajabb lesz.
Ellenlábasaink viszont nem értik ezt! Hogyan is értenék, ők ezüsttálcán kaptak eddig mindent, de higgyék el nekem, hogy őket ez a számukra sejtelmes mosoly olyannyira bosszantja, hogy jobban félnek tőle, mint bármilyen armadától.
Ezért elemi érdekünk, hogy mosolyunk és hitünk mellett minduntalan kitartsunk, s rendületlenül higgyünk egy Istenben, egy Hazában, és az isteni örök Igazságban!
(Elhangzott Somorján, 2017. április 12-én.)
