„Zsugorian még számbaveheted / A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet…” A magyar líra egyik legmegrendítőbb verse, Márai Sándor emigrációban írt Halotti beszéde, de más művei is híressé tették a kis budai utcát, ahol Kassa szülötte – miután a történelem elvette tőle szülőföldjét és szülőházát – otthonra talált.
Mint tudjuk, egy kis időre. Aztán egy másik történelmi kataklizma a szó szoros értelmében lerombolta ezt az otthont is, és holtig tartó emigrációba űzte lakóját.
A rendszerváltás után, amikortól Márai neve ismét bekerülhetett a magyar irodalomba, a régi ház helyén emelt épületre emléktábla, előtte a parányi parkba pedig szobor került. Itt koszorúzták meg ma mindkettőt a budai polgárok, egyesületek, és az ünnepséget szervező Budavár Önkormányzata. Szerencsés egybeesés, hogy Márai születésének évfordulója egy napra esik József Attiláéval és így a költészet napjával is.
Minden év április 11-én 11 órakor eljönnek az I. kerületi polgárok Márai szobrához és emléktáblájához őt és a költészet napját köszönteni – mondta üdvözlő beszédében dr. Nagy Gábor Tamás polgármester, emlékeztetve arra, hogy csak Finnországban és nálunk van napja a költészetnek. Illyés Gyula, Németh László, Kányádi Sándor, Gyurkovics Tibor idézetekkel bizonyította, hogy a költészet, a vers tartott meg minket magyarnak, s remélhetőleg tart még sok-sok századon keresztül.
Bár Márai siratja a verset a Halotti beszédben „Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak. /Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt…” és ugyanezt a keserűséget fogalmazza meg az emigráció másik nagy költője Faludy György: „Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz.” Tanuljatok, kedves fiatalok – fordult a polgármester a jelenlévő diákokhoz, mert a költészet nemcsak szépséget jelent, hanem sokkal többet: lelket, levegőt, életet. Ezért van az, hogy bár évente csak egy ünnepnapot szentelünk a költészetnek, de nincs olyan ünnep az évben, amelyben ne lenne nekünk, magyaroknak költészet.
Ákos, azaz Kovács Ákos saját énekesi, dalszerzői pályáját hozta példának arra, mit jelent a költészet. És mit jelent az a magyar nyelvnek. Sorolta a szállóigévé lett nyelvi fordulatokat, amelyek a versekből kerültek át a közbeszédbe pl. csapot-papot felejtett, lándzsát tör, kötélnek áll, több is veszett Mohácsnál. Naponta használjuk ezeket, sokszor nem is tudva forrásukat.
Ákos megemlékezett barátjáról, a tíz éve elhunyt Kaszás Attiláról, akinek versmondását hallgatta, miközben készült a költészet napjára. Így függnek össze a dolgok, hogy diákként látta a Szindbád című filmet, az vezette el Krúdyhoz, Krúdy pedig Máraihoz, Márai Arany Jánoshoz. „A költészettől műveltséget, történelemszemléletet, hitet kapunk, meg önismeretet, magunkra döbbenést, katarzist és hazaszeretetet. Nem divatos szó, de minden nagy költőnk szerette a hazáját. Ezeket gondolhatjuk itt végig a Logodi utca és Mikó utca sarkán, a Logodi, ahol Kosztolányi lakott, és a Mikó utca gesztenyefái alatt, amelyekre Márai emlékezett.”
A Márai szobor és az emléktábla megkoszorúzása után az ünnepségen megjelent Márai-rokonok közül Jáky Jánosné lépett a mikrofonhoz, hogy bejelentse az örömhírt: a kassai Csemadoknak sikerült megvennie a Grosschmid család házában az első emeleti lakrészt, amely annak idején a család otthona volt. Nagy eredménynek számított, amikor néhai Jáky János segítőtársaival: a kassai Máté Lászlóval és másokkal együtt elérte, hogy a házban egy szobácska Márai emlékszobaként szolgáljon, s a földszinti rész az ottani nemzetiségek találkozóhelye legyen.
Most, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a család azon dolgozik, hogy várhatóan az ősz folyamán az egész egykori Grosschmid-lakás megnyíljon a nagyközönség előtt. „Ezt a lehetőséget a nyilvánosság előtt először itt köszönöm meg Kassának és annak a szellemiségnek, amely ezt az emléktáblát is létrehozta annak idején, és azóta is nagy szeretettel jönnek minden évben többen és többen Márai születésnapját megünnepelni.”
