Bizony nagyot lépett előre a világ a gyermekjátékok tekintetében is, bár arra vonatkozóan már jócskán megoszlanak a vélemények, hogy vajon eleink szegényes játékai, vagy a mai csillogó-villogó, zenélő-beszélő csodaszerkentyűk fejlesztik-e jobban a gyerekek kreativitását.
Tény, hogy a régi játékok többnyire házilag készültek, s készítőik nagyon sok esetben maguk a gyerekek voltak, ami már önmagában is játék és készségfejlesztés volt egyszerre, a mai gyerekek pedig borzasztóan tudnak unatkozni a legdrágább játékok tömkelege mellett is.
A játékok tehát mai szemmel nézve rendkívül szegényesek voltak, s a gyermekkor is nagyon hamar véget ért hajdanában, hiszen a gyerekeket zsenge koruktól munkára fogták a ház körül és a földeken. Hogy melyik kor mondható boldogabbnak, az megint csak egyéni megítélés kérdése, én mindenesetre nem vagyok róla meggyőződve, hogy a mai gyerekek javára billenne ki a mérleg nyelve…
Egy gyermek számára minden eszköz játékszer, ami a fantáziáját megmozgatja. Így lehet egy közönséges seprő meglovagolva táltosparipa, s egy görcsös bot hozzá a kard. S ez a hasonlat ebben az esetben szó szerint értendő, mert eleink játékai bizony az említettekhez hasonlóak voltak. A mostani időutazásunk során a teljesség igénye nélkül néhány ilyen régi játékkal, játékul is szolgáló eszközzel ismerkedünk meg. A hangsúly az eszközön van, mert az olyan játékokat, melyekhez nem kellett eszköz, mint például a fogócska, bújócska, kiszámolós és hasonlók, most nem említjük.
Régen tehát a gyerekek minden egyes játékszert maguk (vagy szüleik, testvéreik segítségével) készítették, boltban, városban szinte semmilyen játékot nem vásároltak. Vásárokon, piacokon, búcsúkban persze lehetett játékszert venni (kereplőt, csattogós lepkét, kis fatalicskát), de nem a vásárolt játékok használata volt a jellemző. Ugyancsak a szülők, nagyobb testvérek vagy maguk a gyerekek készítettek például kukoricacsuhéból, csutkából, bogáncsból, rongyból játékot. A saját készítésű játékoknak különös varázsuk van, még akkor is, ha szükségből készítették ezeket. Babát lehet csutkából, fakanálból, rongyból, csuhéból készíteni, kötni, horgolni. Labda készülhet rongyból, puska, hintaló, talicska, szánkó, állatfigurák pedig fából. S az ilyen játék szinte soha nem volt végleges, lehetett folytatni, csinosítani, kiegészíteni, a papír- vagy fadobozba készült bútorok között a rongybabát álomba ringatni.
Télen a fiúk bandákba verődve mentek a befagyott vizekhez csúszkálni, korcsolyázni, húzták a nagy „bakszánkókat” a közeli dombokra. A szán téli szállítóeszközből vált játékszerré, férfiak vagy nagyobb fiúk készítették. Két, az egyik végén felfelé görbülő, talpnak való fát keresztben lécekkel kötöttek össze, s ezeken ferdén kifelé állt a lőcs. Ha szánkázni akartak rajta, hosszában deszkát tettek rá, azon ülve vagy hasalva csúsztak le a lejtőn. A kemencével fűtött helyiségekben a lányok csutka-, csuhé- és rongybabákat dajkálva utánozták a felnőtteket. A kisgyermekek kukoricacsutkából tornyokat építettek. A tavasz beköszöntével a lányok libaőrzés közben virágkoszorút fontak, a fiúk legeltetés közben fűzfasípot, bodzapuskát készítettek. Később a fiúk madártojást kerestek a magas fák fészkeiben, ürgét fogtak a közeli mezőkön, pókot, cserebogarat cérnára erősített szurokgolyók segítségével.
Természetesen a fiúk akkor is kedvelték a „harcias” játékokat, például a bodzapuskát, melyhez körülbelül másfél arasznyi darabot vágtak a bodzaágból, belsejét kivájták, és fából jól illeszkedő tolókát faragtak bele. Kócból, esetleg rongyból gyúrt két töltényt dugtak bele úgy, hogy a kettő között levegő maradjon. A tolóka meglökésével a két töltény közti levegő összesűrűsödött, az első töltény hangos pukkanással messzire repült.
Pisztoly készítéséhez is szükség volt a bodzaágra. Deszkából pisztolyformát faragtak, felső szélét kicsit kimélyítették. Ebbe erősítették dróttal a kifúrt belsejű bodzaágat, amelybe szintén fa tolókát faragtak. Legtöbbször kerékpárbelső gumijából vágott, erős gumiszalagot kötöttek össze, és a pisztoly favázának elejére akasztották, esetleg rá is erősítették. A gumiszalag másik végét a tolóka végéhez fogták, hátrahúzták, majd elengedték, s a visszaugró tolóka a bodzacsőbe töltött kócot, kavicsot a távolba lőtte.
A bodzacsövű pisztollyal valóban lehetett célba lőni; a fapuskával játszók a háborús játékban csak utánozták a lövések hangját. A fapuska tusát szintén deszkából fűrészelték ki, és hosszú, lehántolt kérgű, ujjnyi vastag ágat erősítettek rá. Aljába két U szöget vertek, és madzagból vállszíjat erősítettek rá. Íjat rugalmas ágból hajlítottak, amelyre spárgából húrt kötöttek, s általában nádból készült hozzá a nyílvessző. Egy igazi fiúgyermek nem lehetett meg csúzli nélkül sem, melynek egy villa alakú ág volt a markolata, rajta két gumiszalag. A kavicsot egy hosszúkás, kerekített bőrdarabba helyezték. Ez általában rossz bőrcipő nyelvéből készült.
A surrogtatót, vagy berregtetőt, azaz egyik végén kifúrt lécdarabot spárgára fűzve forgatták a levegőben a fejük felett, miközben az surrogó hangot adott. A zöngettyűhöz egy nagy gomb két lyukába erősebb madzagot fűztek, s a két végén összekötötték. A madzagot pörgetve összecsavarták, majd mikor széthúzták, a gomb zúgó hangot adott.
Ugyancsak „hangos” játék volt a kereplő is, szintén fából készült, és forgatás közben csattogó hangot adott a kerékhez csapódó lemeznek köszönhetően. A húros hangszerek közül a citerát utánozta a pengettyű. Üres gyufásdoboz aljából készítették: lószőrt tekertek rá, két szélén gyufaszálakat dugtak alá, hogy feszesebb legyen, s lúdtollal pengették. A fésűre selyempapírt tettek, ezzel harmonikáztak. A szárhegedű, bürökduda és bördősíp mellett bodzasípot, nádsípot is készítettek. A fúvós hangszerek családját különféle anyagokból készített fütyülők és sípok képviselték. Legegyszerűbb a fű- és levélsíp volt. Ehhez szélesebb levelű füvet vízszintesen helyeztek a két ajkuk közé, vagy függőlegesen, két hüvelykujjuk közé szorítva fújták meg. A levelet a szájukra tapasztották, ujjaikkal szétfeszítették, úgy sípoltak rajta.
Különféle növények (hagyma, gyermekláncfű, keserűlapu, tök, búza) üreges szárából készítették a fütyülőket. Egy kisebb, bog nélküli darabot levágtak, egyik végét óvatosan összelapították, úgy fütyültek vele. Vékony fűzfaágból is csinálták: egy 6-8 cm-es darabot vágtak le, majd bicskájuk nyelével ütögették, míg a héj le nem jött. A héjat a vastagabb felén kívülről megkaparták, míg összenyomható lett: óvatosan összelapították, hogy be ne hasadjon, s kész volt a fűzfafütyülő.
Európa-szerte ismert volt a fűzfasíp. Ennek elkészítése nagy ügyességet igényelt. Május körül kellett csinálni, mikor a fűzfa nedvkeringése megindult. A fűzfaágból két rügy közötti 8-10 cm hosszú és hüvelyknyi vastagságú darabot metszettek le. Bicskájuk nyelével óvatosan körös-körül ütögették, míg le nem tudták húzni egyben a héját, majd csináltak rajta egy bevágást. A héjból kihúzott gömbölyű, fás részből keresztben levágtak egy darabot, amiből hosszában is lemetszettek egy kicsit. Így dugták vissza a héj bevágott végébe. A dugó és a héj közötti résbe be tudták fújni a levegőt, ezzel sípoltak.
Az ostorfonás minden falusi gyerek nagy játéka volt. Kenderkócból készült, a megnedvesített kócot jó erősen kellett összefonni, minél vastagabbra sikerült, annál nagyobb volt a becsülete. Vastag botból készült a nyele, a vége rafiával fejeződött be. Volt kétágú, háromágú, sőt négyágú fonalból készült karikás ostor. Ez adta a cserdítő hangot, s akié a leghangosabban cserdült, az volt az „ostorkirály“.
Mozgásos játék volt az abroncs-, vagy karikahajtás, melynek során egy abroncsot bottal ütve hajtottak, vagy piszkavasszerű hajlított végű vastagabb dróttal gördítették mezítláb az utca porában. A csigázást régen a magyar diákok is kedvelték. A facsiga egy 5-6 cm hosszú, hengeres, egyik végén hegyes fadarab volt. A széles végén esetleg vájatot is faragtak rá, erre tekerték az ostor spárgarészét. Úgy rántották meg, hogy a madzag letekeredve megpördítse a csigát. Az a hegyén forgott, s hogy meg ne álljon, az ostorral a forgás irányában csapkodták. Az ügyesebbek úgy tudták hajtani, hogy végighaladtak vele az utcán.
Fiúk játszották a bicskázás különféle típusait, melyekben többnyire csak annyi volt a közös, hogy mindegyiknek a bicska volt az eszköze. A legáltalánosabb játékmód a sima földbedobás volt: a bicskát úgy kellett ledobni, hogy hegyével beleálljon a földbe. Akinek sikerült, az nyert. A fiúk a sima, függőleges dobáson vagy leejtésen kívül sokféle egyéb módot ismertek, például megpördítve dobták a bicskát a kinyújtott mutató- és kisujjukról, ökölbe szorított kezükről.
A lányok inkább ugróköteleztek, ezt egy személy is csinálhatta a feje fölött átlendített kötéllel, de gyakori volt, hogy ketten hajtották a kötelet és egy vagy több személy is ugrott, akár felváltva is. A zsinórjátékot is főleg lányok játszották és általában párban. Egy hosszabb zsinórt a végén összekötöttek, majd az egyik játékos a tenyérrel szembefordított kezeire helyezte fel, miközben az ujjai segítségével hurkolt szálak térbeli alakzatot vettek fel. A másik játékos az ujjai segítségével átvette partnere kezéről a zsinóralakzatot, miközben az egy új alakzatot vett fel.
(Folytatjuk)
Felhasznált irodalom: A magyarság néprajza
Magyar néprajz VI. kötet
