„El sem tudtuk képzelni, hogy a szabadság: a határnyitás… a korábbiakhoz képest is elképzelhetetlen új abszurditásokat teremt” – írja Zelei Miklós, akinek A kettézárt falu című könyve a szlovákiai Nagyszelmenc és az ukrajnai Kisszelmenc, a valaha egy település drámájáról harmadik kiadásához érkezett. A második óta tizenöt év telt el, ennek változásairól is kérdeztük az írót, akinek könyvét április 22-én, szombat délután 4 órakor mutatják a be a Nemzetközi Könyvfesztiválon. Helyszín: Budapest, II. kerület Millenáris D épület Osztovits Levente Terem.
Hogyan fedezte fel a „kettézárt falu” tragédiáját?
Egy barátom hívta fel rá a figyelmem, aki munkájánál fogva a rendszerváltozás utáni Csehszlovákiában sokat járt-kelt az országban. De mire eljutottunk a helyszínre, egy másik barátommal, 1994 szeptember 3-án, Csehszlovákia már nem létezett. Igaz, a Szovjetunió sem, de ahogy ott álltam az első nap délután a nagyszelmenci sorompónál és néztem át Kisszelmencre, a látvány teljesen a szovjet időkre emlékeztetett. Meg az is, hogy odaát a legelső házban Maruszja néni, a besúgó lakott, akinek a rádiója a moszkvai adásra volt állítva, és hallatszott a szovjet esztrád muzsika. Akkor eldöntöttem, hogy ezt meg fogom írni, aztán menet közben találtam ki a formáját, de az anyagot még aznap elkezdtem gyűjteni.
Azóta biztosan sokszor visszament.
Folyamatosan. Idén is voltam már kétszer. A történet nemcsak ott folytatódik, költöztek oda rokonok például Erdélyből, így egy kisszelmenci család révén elmentem Borszékre, Csíkszeredába, egy másik történet miatt Újszegeden jártam, tehát a térképet behálózzák ezek a dolgok.
Az a különbség, amit első látogatásakor a két Szelmenc között tapasztalt, változott az eltelt majd’ negyedszázad alatt? Csökkent, növekedett, másképpen jelentkezik?
Mindegyikre igennel válaszolhatok. Kisszelmencnek az a része, amelyik közel van a határhoz: gazdagodik. Mert ott üzletek nyíltak a bevásárló turistáknak, akik ha néha drágának találják, akkor négyen-öten taxit bérelnek és elmennek Ungvárra, mert ott mindent 30%-kal még olcsóbban kapnak meg. De ezen a kisszelmenci bevásárló központon kívül a település távolabbi része maradt olyan, mint volt. A rendszerváltozás óta nem épült ott semmiféle közintézmény. Érkeznek ugyan támogatások, de nem oldanak meg semmit. A csatornázást sem. És ha – mondjuk ’95-ben – a kátyús, nagyjából sötétbe borult utcán a határhoz érve átnéztünk Nagyszelmencre, egy fényárban úszó Kelet-Szlovákiát láttunk. Hatalmas volt a kontraszt. Aztán a határnyitás közeledtével üzent Juscsenko elnök, és azonnal modern világítótesteket szereltek fel, amelyek viszont nem bírták el az akkori ukrajnai áramingadozásokat, állandóan tönkrementek, újakat kellett felszerelni, mert az volt a parancs, hogy világítani kell. Tehát ha valami megbillen a történelemben, akkor azt nagyon nehéz helyreállítani, mert a legapróbb részletek sem stimmelnek, mint például a villanylámpa.
Gondolom, az sem segített a különbség csökkenésében, hogy Szlovákia közben csatlakozott az euróövezethez, Ukrajnában pedig polgárháború tört ki.
Ukrajna szegényedik és drágább lesz, mert a háborús áremelkedések azt a kis többletet is elsöprik, amit korábban sokan a megélhetésükhöz Magyarországról tudtak pótolni.
A lakosságban milyen változásokat hozott a határnyitás?
Mindkét falu demográfiai mélypontra került, már korábban. Nagyszelmencen jelenleg hatvanegynéhány házat árulnak, vevő csak elvétve akad, nem nagyon akar oda költözni senki. Kisszelmencen a kereskedelem miatt növekedett a lakosság, sok a betelepülő ukrán és orosz, nyilván köztük van a maffia is, amit én a magam írói eszközeivel nem tudok kiszűrni, de megérzéseim azért lehetnek. Ott tehát növekedés következett be, de ezzel az etnikai összetétel is módosult, és nem a mi javunkra. Az ottani barátaim szerint a betelepülők céltudatosabbak, célratörőbbek, mint a helyben maradt magyarok, akik közül sok fiatal Nyugat-Európába megy dolgozni, de ez érvényes Nagyszelmencre is, ahol alig van munka, és a határnyitás sem teremtett új lehetőségeket. Hogy hányan fognak hazatérni, azt nem tudhatjuk…
Akkor ezek szerint az ukrán oldal jobban járt?
Kisszelmencen úgy felmentek az ingatlanárak, hogy a határnyitás előtt meg lehetett venni egy házat 500 dollárért, most pedig – bár senki nem mondja meg az igazat, de körülbelül tudni lehet – 30-40 ezer dollárért simán eladható. Volt egy kísérlet – úgy nevezem, hogy „a szelmenci metró”, amikor – hogy kikerüljék a vámot – elkezdtek ásni egy alagutat Kisszelmencről Nagyszelmencre az egyik üzlet alatt. Négy métert ástak le, aztán elindultak nyugat felé, át is értek a határ alatt, ott már kiszemeltek egy házat, hogy ott jönnek majd föl, de nem jutottak el odáig, mert azért ez szakmunka, az alagút beomlott, és szerencsétlenek le is buktak. Ugyanakkor bukott le egy másik társaság is: Ungvár és Felsőnémeti között volt egy működő alagút, kis csillék vitték az árut. Nagyon virulens a csempészet, az embercsempészet is. Őket Nagyszelmencen a szlovák kommandósok időnként begyűjtik. De a bevásárló turizmusból Nagyszelmencnek van teljesen legális bevétele is: az önkormányzat egy üres telken autóparkolót nyitott, ahol 1 euróért egész napra otthagyhatják a kocsit, akik olcsón akarnak bevásárolni az ukrán oldalon, ahová csak gyalog mehetnek vagy biciklin.
A magyarság aránya milyen jelenleg?
Nagyszelmencen majdnem száz százalék, Kisszelmencen viszont nagyon megváltozott a betelepülések miatt.
Magyar iskola van?
Nagyszelmencen van alapiskola, 9 osztályos, járnak oda Dobóruszkáról is, máshonnan is. Szép nagy iskola, de a felét lezárták, hogy ne kelljen fűteni, mert nincs elég gyerek. Itt is a közelében járunk annak a helyzetnek, ami Dél-Szlovákia több településén, hogy a magyar cigánygyerekeknek köszönhetően van csak meg az iskola fennmaradásához szükséges létszám. Túloldalon, Kisszelmencen nincs iskola, hiszen a kettévágás előtt ők is Nagyszelmencre jártak, nem volt szükség külön iskolára. Most Palágykomoróc lett az ikerfalu, ott van iskola.
Magyar nyelvű?
Magyar, sőt az óvoda is, de ezek billenékeny dolgok, ez a kisebbségi lét lényege: egyik reggel arra ébred, hogy hoztak egy másik törvényt és minden változik. Akkor lehet tiltakozni, tüntetni, levelet írni, petíciózni… Jön a fárasztás, az idő pedig múlik.
De még mindig jobb, mintha reggel arra ébred, hogy az udvarán húzódik az országhatár.
Hát igen.
Kis- és Nagyszelmenc jelkép. Maradandó jelképe annak, hogy mit tett e térséggel, elsősorban a magyarsággal, Trianon, a szovjet uralom, és mit nem orvosol az európai intézményekhez való csatlakozás sem.
1944 novemberében érkezett meg oda a szovjet hadsereg, és a határ zárása azonnal megkezdődött, de pontos megrajzolása 1946-ig, a szovjet-csehszlovák egyezmény megkötéséig nem történt meg. Hol nyugatabbra ment, hol vissza keletebbre. Az igazi jelkép az, hogy ahol Sztálin vasfüggönye állt, 2004. május 1-én ugyanazon a nyomvonalon léptünk be az Európai Unióba, így a sztálini vasfüggöny ócskavasa egy éjszaka átváltozott az EU aranyfüggönyévé. De az ikerfalu keleti része maradt a „barbaricumban”, ahogy a Nagy Magyar Alföldet is nevezték egykor, viszont a nyugati rész – mondjuk így: bekerült a jóba. Senki nem gondolta volna, hogy a nagyszelmenci kocsmában egyszer centben fogja kapni a visszajárót, akár egy vadnyugati ivóban.
2004-ben járt a washingtoni emberjogi meghallgatáson a két Szelmenc polgármesterével. Azon kívül volt még alkalma – ahogy mondani szoktuk – a „művelt nyugat” elé tárni az ügyet?
A világsajtó felkarolta, mindenkit érdekelt. Egészen addig, amíg szenzáció volt. Még a Wall Street Journal is leírta a nevünket, amikor ott jártunk Washingtonban. Nemcsak én foglalkoztam az üggyel, hanem sokan. Ez csapatjáték volt. Sokan dolgoztak érte az Európai Parlamentben is, az Európa Tanácsban is voltak megbízottak, akik kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de végezték a munkájukat. 2004. május 1-én történt az uniós csatlakozás, 2005. december 23-án a határnyitás. Mihelyt a dolog megoldódott, megszűnt a szenzációértéke és lekerült a napirendről. Annyi maradt meg belőle Nagyszelmencen, hogy minden pályázatukba beírják, hogy náluk nemzetközi határállomás van, és ezért szükséges a fejlesztés. És tényleg ez a szempont használ, az önkormányzat a pályázatok 60-70 százalékát megnyeri, ami jó arány. A falu fejlődik, szépül, még szabadtéri színpadot is építettek. Mindent megtesznek, de azon a helyzeten, hogy munkahelyeket teremtsenek és egy valódi gazdasági prosperitás induljon, azt nem tudják elérni önkormányzati tevékenységgel.
Készült fordítás a könyvéből?
Németre lefordították, de azt hiszem, szervezési problémák miatt nem készült elég példány, és ha egy könyvvel a menő könyvesboltok nincsenek ellátva, akkor befullad. Itt ez történt.
