Lehet, hogy illúziónak tűnik óhajom, amire a címben célzok, s az is meglehet, sokan megköveznek, amiért a kampánycsöndtől várom a szebb jövőt. De én valahogy nem tudok teljesen a kampány szóval megbékülni. Értelmező szótárunk szerint ugyanis ez a következőt jelenti: „Társadalmi, politikai célt szolgáló, gyorsított ütemű alkalmi tömegmunka.“ Tovább értelmezve a szót: „Nagy lendülettel végzendő vagy idényjellegű munka“, illetve ideig-óráig tartó nagy lendületű tevékenység.
Lehetséges, hogy én járok tévutakon, s akkor elnézést kérek. Nem akarok azonban azok közül senkit sem megbántani, akik az iskolai beiratkozások előtt mondjuk zajosabban kampányoltak, bátrabban is kiálltak magyarságunk mellett. Minden tiszteletem az övék. Meg azoké, akik ilyen-olyan formában valamit is tettek érdekünkben. S csak örülni tudok annak, hogy a tavalyihoz képest országos szinten úgy száz egynéhánnyal több magyar gyerkőc írattatott első osztályba, illetve anyanyelvi iskolába. Mert történhetett volna más is, csökkenhetett volna például tovább a létszám.
Akkor mégis mi a bajom? Nos, e tekintetben semmi, csak lenne még néhány gondolatom, ötletem és javaslatom. Úgy gondolom, iskoláink érdekében a legtöbbet azok a magyar szülők tették, akik vállaltak két-három gyermeket (esetenként többet is), s valamennyiüket kampány nélkül is saját intézményeinkbe íratták. Ha helyben akad ilyen, akkor abba, de ha egy kicsit messzebb van csak magyar iskola, akkor oda is elvitték, elviszik utódaikat. És számukra ez nem alku és propaganda tárgya, hanem a gerincé és a meggyőződésé. S a tisztalelkű bölcs embert győzködni sem kell nagyon.
A szülőé tehát az elsőszámú érdem. Vagyis azé, aki nem esik kétségbe, hogy miképp és hol fogja gyermeke elsajátítani az államnyelvet, esetleg a világnyelvet. Nem ijed meg, ha kicsit kisebb az iskola, mint kilométerekkel odébb, merthogy csak abban lehetne igazán nagyot alakítani a tudásra vágyó gyereknek.
Amikor még három párhuzamos osztály volt az ipolysási gimnáziumban (Csáky Károly archívumából)
Olvasom itt-ott lapjainkban, hogy egész kis helyeken felnőttek nagy emberek, s ami még fontosabb, tisztalelkű jó magyarok. Lettek belőlük híres színészek, balett-táncosok, orvosok, tanárok, művészek, sportolók, diplomaták, vagy épp vállalkozók s egyszerű, de becsületes, anyanyelvüket és hitüket is őrző polgárok.
Nemrég arról írtak e honlapon is, hogy az országos matematikai versenyen abba a hatos csoportba, amely majd a nemzetközi döntőben képviseli Szlovákiát, két magyar diák is bekerült. Az egyik, Záhorszký Ákos épp városunk, Ipolyság állami magyar gimnáziumából. Pedig nincs itt sok diák, de úgy látszik, igaz az állítás, hogy a jó elme a közepes helyen is gyarapszik. Akkor miért ne lennének jók a kisebb iskolák, miért ne lenne eredményes az anyanyelvi oktatás?
De ott vannak gyermekeink a legrangosabb anyaországi versenyeken, vetélkedőkön is. Akkor miért aggódunk, miért nem bízunk jobban önmagunkban? És miért nem beszélünk többet sikereinkről, a jó példákról is?
Javasolnám, hogy az emlegetett számokat alaposabban vizsgáljuk meg. Mert ha a százzal több beíratott diákot kivetítjük a 256 iskolára, akkor átlagban alig esik egy fél gyermek egy helyre. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne örvendezzünk az elért eredmény miatt s ne sikereinkként, ne buzgólkodásunk következményeként könyveljük azt el. Ám nekünk hosszabb távon kell gondolkodnunk, alaposabb körültekintést kell végeznünk. Megnézni például, hol emelkedett nagyobb mértékben a beíratott gyermekek száma, hol stagnált és hol csökkent az. S mindez miért történhetett így vagy úgy, minek az eredménye, következménye valójában az adott helyzet? Avagy: melyek a leszakadt régiók, s miért kerültek erre a sorsra? Például miért van az, hogy a Nagykürtösi járásban mindössze 34 kiselsőst írattak magyar osztályokba? Ezen pedig a két kisiskola (Ipolyhídvég, Óvár), a három teljes szervezettségű alapiskola (Ipolybalog, Ipolynyék, Ipolyvarbó) és a két, magyar tagozattal is rendelkező iskola (Csáb, Lukanénye) osztozik. Azt is hangsúlyozom mindig: a létszám emelkedésének első feltétele lehet, hogy elegendő gyermek szülessen, ne egykézzenek a magyar szülők se. A következő, hogy olyan nyelvű iskolába adja szeretett gyermekét a szülő, amilyenen azzal értekezik.
Javasolnám azt is magunknak, hogy fogjunk már hozzá annak felméréséhez is, vajon mennyi a magyar nevelési nyelvű óvodáinkba íratott gyerekek száma. Egyre gyakrabban hallom, hogy nincs elég férőhely az óvodákban. Az elmúlt évtizedekben ugyanis több szép új óvodát bezártak, s most gyakran helyhiányról beszélnek. Aztán ki tudja, milyen irányban megy el a magyar óvodáskorú gyermek?
Középiskoláinknál szintén meg kellene vizsgálni, mik a lehetőségek az anyanyelvi képzést illetően, mi a helyzet a diákok száma körül, milyen megoldási stratégiákat kellene kidolgozni.
Iskoláinkra tehát állandó jelleggel oda kell figyelnünk. Akár csendben is, de hathatós és kitartó tevékenységgel: biztosítva az elegendő gyermeket, a képzett és jól felkészült tanárokat; odaállni a jó ügy mellé szülőnek, szponzornak, magyar politikusainknak, szervezeteinknek, alapítványainknak, egyházainknak egyaránt! Újabban talán erre is rájövünk.
