(Fotó: felelosszulokiskolaja.hu)

Sokan és régóta hirdetik az integráció áldásos szerepét, miközben más érdekről szót sem ejtenek, mint az integrálni kívántak vélt vagy valós érdekei. Pedig az iskola egy szociális közösség, ahol a közösségen belül mindenkinek egyformán vannak érdekei, amelyeket eme kényszerközösség kitalálói kötelesek egyenlő mértékben kiszolgálni. Természetesen csak akkor, ha ezek az egyéni érdekek nem ütköznek az általános érvényű jogi és erkölcsi normákba.

A roma integráció kapcsán újra felmerül az alapvető probléma, a nyelv. Amíg nem válik természetessé az az alapelv, hogy alapműveltséget általános érvényben csak és kizárólag anyanyelven lehet és kell biztosítani, addig kudarcra van ítélve mindenféle más, látszólagos megoldás, illetve addig a valódi megoldásnak még csak a szándékát sem szabad feltételezni az álmegoldások kiötlőiről.

Tehát a kérdés nem oktatáspolitikai kérdés a mai Szlovakisztánban, hanem az uralkodó Smer/SNS és gyászos műveltségű elődeinek nemzetállam megteremtésétől fertőzött hülyeségükből való kijózanodás kérdése. Amihez a Bugár Béla és társait jellemző spekulánsok jelleméről is le kell rántani a leplet, mert némi haszonért, még lerántott lepellel is, sokaknak elfogadható elveket képviselnek, és sajnos nem csak képviselnek, hanem folyamatosan fertőzik ezekkel a közvéleményt.

Igenis külön, önálló iskolákat kell működtetni, ahol a roma gyerekek anyanyelvükön tanulhatják mindazt, ami az alapműveltséget jelenti és ebbe az alapműveltséget jelentő tartalomba a környezetük kihívásainak megfelelő mértékben kell beépíteni a szlovák, illetve a magyar nyelv ismeretét és elsajátítását. S ezen felül lehet még más, tágabb környezetben hasznos idegen nyelveket beépíteni az általános alapiskolai programba, de az idegen nyelv kérdése, az már sok esetben nem általános és nem alap követelményszint.

A társadalomnak pedig úgy kell viszonyulnia a kisebbségeihez, hogy amiként megköveteli azoktól a többségi nyelven való kommunikáció képességét, ugyanúgy kell megkövetelnie önmagától is a kisebbségeivel való kommunikáció képességét. Ergo állami hivatalnok csak az lehet, aki a hatókörén belüli kisebbségekkel képes kommunikálni, illetve ha erre nem képes, akkor hivatala terhére kell gondoskodnia tolmácsról. A kisebbségek tagjai pedig tekintsék ezt a feltételt önmagukra is érvényesnek, tehát, ha ők akarnak a közfeladatot ellátó hivatal hatáskörén belül kommunikálni, akkor ismerniük kell a hivatali nyelvet, vagy nekik kell tolmácsot vinniük magukkal, a saját terhükre.

A dolog megoldása ilyen egyszerű lenne, ám félek tőle, hogy aki a megfelelő megoldást – mindkét oldal számára megfelelő megoldást – kívánja működésében is megismerni, annak komoly tárgyalásokba kell fognia a Mindenhatóval, az emberi élet hosszát érintő kérdésekben és nem csak Szlovákiában.