Hetvenkilenc esztendeje, 1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés, amelynek értelmében a Felvidék és Kárpátalja déli része ismét magyarrá vált: 11.927 km² terület 1.085.000 lakossal, melynek 86,5 százaléka volt magyar. Bebizonyosodott, hogy a trianoni határok nem örökkévalóak, s november 5-10. között a Magyar Királyi Honvédség csapatai valóságos diadalmenetben vonultak be a felszabadult országrészbe. A legimpozánsabb fogadási ünnepségre november 11-én került sor, amikor Kassa városa köszöntötte az oda bevonuló honvédeket és legfelsőbb hadurukat.
Ezen ünnepség fénypontja volt vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó beszéde, aki így üdvözölte a hazatért Felvidéket: „Hálát adok az isteni Gondviselésnek azért, hogy Kassa városának dicső történelmi emlékekkel megszentelt falai közé, a magyar Felvidék nemzeti kultúrájának ősi földjére léphettem.
Ami még néhány hónapja csak távoli remény, hetekkel ezelőtt csupán aggódó bizakodás volt, az a közelmult napokban bizonyosság és ma végre élő valóság lett.
Ezért, hogy ez megtörténhetett, különös hálát érzünk a baráti nagyhatalmak és azok vezető államférfiai iránt. Vállalták a döntőbíró szerepét és ezáltal néhány óra alatt rendezték azt a kérdést, amely – noha mindenki belátta tarthatatlanságát – 20 év alatt nem tudott megoldást nyerni. Nehéz és kényes volt a szerep vállalása, mert a döntőbíró mindig csak az igazságot keresheti. Pártatlan kell, hogy legyen és nem kedvezhet senkinek, legkevésbé barátjának.
Sorsdöntő napjainkban hagyományos baráti együttérzéssel állott mellénk a nemes lengyel nemzet. A mai ünnepnapon erre is őszinte hálával gondolunk.
Meleg szeretettel öleljük magunkhoz hazatért felvidéki testvéreinket. Az elnyomatás és az üldöztetések dacára emelkedett szellemben, hittel és bizalommal álltak helyt a magyarsághoz való hűséges ragaszkodásban. Ezzel a mi nagy küzdelmünkben részt vállalva, nagymértékben könnyítették meg nehéz munkánkat.
Húsz év múló pillanat egy nemzet életében, de annak a nemzedéknek, amely azt végigszenvedte, egy örökkévalóságot jelentett – a ránk kényszerített határokon innen és túl. Ennek a keserves időnek tanulságait le kell vonnunk. A házat ugyanis felgyújtani könnyű, de nehéz azt újra felépíteni.
A Szent István évére esik a magyar igazság győzelmének első eredménye. A nagy király hagyományaihoz képest, az ő elgondolásainak szellemében fogadjuk az új határokon belül nem magyar fajú testvéreinket is. Régi otthonukat találják meg az egymás mellett kiontott vérrel annyiszor öntözött közös hazában. A magyar kenyér mellett a magyar szívek szeretete várja itt őket. Ez biztosítja részükre nyelvük és kultúrájuk teljes szabadságát. Minthogy ezen a vidéken szlovákok is laknak, néhány szót szólok hozzájuk nyelvükön.”
A kormányzó ezután szlovák nyelven folytatta: „Bár nem bírom a szlovák nyelvet, de a haditengerészetnél töltött szép éveim egyik eredményeként horvátul beszélek és így a szláv nyelvek nem teljesen idegenek nekem. Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeretadó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.”
A kormányzó végül a következő gondolatokkal zárta beszédét: „Amidőn köszönetet mondok a szívek lelkes öröméből fakadt meleg üdvözlésért, arra kérek mindenkit, hogy merítsen erőt a jövő küzdelmeihez a magyar igazság átütő erejéből, amely az első alkalommal – a történelemben példanélkül álló módon – már vér nélkül is győzedelmeskedni tudott.”
Értelmes politikai és szakmai vitával tisztázni kellene Horthy történelmi szerepét
Nem véletlenül idéztük szó szerint Horthy Miklós kormányzó kassai beszédét. Történt ugyanis, hogy az első bécsi döntés hetvenkilencedik évfordulója előtt nem sokkal, október 29-én a Dunaszerdahely melletti Nemeshodos református templomkertjében a Horthy Miklós Társaság patronálásával kivánták ünnepélyes keretek között felavatni a református kormányzó mellszobrát. Ám kitört a vihar, de nem a szlovák „nemzetállam” részéről – amely inkább nevető harmadikként távol tartotta magát az eseményektől és hagyta, hogy a felvidéki magyarok egymásnak feszüljenek –, hanem a liberális, „szlovmagy” értelmiség részéről, akik bősz holokausztozással és Horthy háborús bűnösségének hangoztatásával gerjesztettek indulatokat, aminek az lett a vége, hogy a szoborállítás elmaradt.
Helyette volt istentisztelet, melyet a helyiek tiltakozó macskazenéje kísért, akik nem kértek a Horthy-szoborból, és spontaneitás ellenére drága pénzen, profi módon elkészített molinóikkal és transzparenseikkel – nyilvánvaló anyagi támogatással és a hideg elleni védőitallal ellátva – protestáltak. Szidtak mindenkit, Horthyt, az anyaországi vendégeket és persze a lelkésznőjüket is, akinek leváltását követelték. A Felvidék esetében is beigazolódott, hogy csakúgy, mint a csonkahonban, úgy a a kommunizmus évtizedei folyamán a csehszlovák elvtársak itt is szitokszóvá tették Horthy nevét, és tanaik annyira beleivódtak az emberek lelkébe, hogy azokat még most sem tudják elfelejteni.
Úgy tűnhet, most a liberális erők diadalmaskodtak, mint számos esetben Magyarországon is, ahol azonnal hisztéria-kampányba kezdtek, ha bárhol Horthy-szobrot akartak avatni, vagy közterületet elnevezni a kormányzóról. Folyamatosan Horthy háborús- és holokauszt bűnösségét szajkózzák – annak ellenére, hogy ő volt az, aki 1944 júliusának elején megakadályozta a budapesti gettó felszámolását –, amelyről a kiváló nemzeti konzervatív történész, Raffay Ernő 2017. július 25-én az erdélyi Magyar Naplónak a következőket nyilatkozta: „Nem is rehabilitálni kellene – hiszen őt semmilyen bíróság nem ítélte el, – hanem értelmes politikai, előtte szakmai vitával tisztázni kellene a történelmi szerepét. Sajnos ameddig a magyar történetírás ilyen tragikusan nemzetellenes kezekben van, erre nem sok az esély.”
Különös dolog a nemzeti emlékezet, nemcsak a mi, hanem a történelmi Magyarországot szétdaraboló nemzetiségek esetében is. Miért lenne Horthy a főbűnös, amikor a Tiso-féle szlovák bábállam a végsőkig kiszolgálta Hitlert, a csehek bőszen gyártották a hadianyagot a Wehrmachtnak, a románok pedig a saját szakállukra oldották meg hadseregükkel a zsidókérdést, de ott vannak a horvátok is, akik szintén német szövetségben harcoltak a második világháborúban. Ezek valahogy sosem kerülnek szóba, hiszen bennünket kiáltottak ki bűnös nemzetnek. Az igazság kimondása helyett a ködösített legendák világa lengi be szomszédainkat, úgymint a „szlovák nemzeti felkelés”, vagy az Angliából finanszírozott cseh antifasiszta földalatti mozgalom túldimenzionált mítosza.
Azt viszont az „okosok” nem veszik figyelembe, hogy az antant 1920-ban gyakorlatilag halálra ítélte a történelmi Magyarországot, s a csonka haza a kisantant halálos szorításában a „csakazértis” élni akarás jegyében és ezeréves történelme által predesztinálva csakis a revíziót tűzhette zászlajára, s ezen jogos igényét használták ki a tengelyhatalmak, amelyek oldalán – geopolitikai helyzetünk folytán – belesodródtunk az újabb világégésbe. Az 1947-es párizsi békecsinálók sem tanúsítottak több megértést irányunkban, nyakunkba kaptunk egy második, jóval súlyosabb Trianont, a győztesek pedig felettébb érdekes módon szemet hunytak a románok, a csehek, a szlovákok és a délszlávok háborús szerepvállalása felett, akik velünk ellentétben saját nemzeti múltjukat a mai napig úgy írják, hogy sorra orozzák el történelmünk nagyjait, a mi históriánk rovására.
Így nem lehet közös Európát, maximum légvárakat építeni. Ezen kellene felháborodni, nem pedig egy Horthy-mellszobron, melynek elutasításával most a felvidéki magyarok identitásvesztett, liberális rétege tagadta meg nemcsak Horthyt, hanem saját nagyszüleit, s mindazokat, akik 1938-1944 között a megnagyobbodott Magyar Királyságban éltek, s hazájuk érdekében véreztek és dolgoztak a második világháborúban!
