Gyerekkoromban, szüleim házában mások voltak az ünnepek, karácsonyok. Más volt az ünnep hangulata, mások voltak az ízek és az illatok is. Mindig meleg szeretettel gondolok vissza azokra a karácsonyokra, amikor már nagyobbacska gyerekként szüleink kiküldtek bennünket Szenteste délutánján szánkózni vagy „csuszgorálni” – ahogyan ezt mi gyerekkorunkban neveztük – a befagyott tó jegére. S amikor már elegünk volt a mókából meg a hóemberépítésből, és kellőképpen át is fagytunk, kipirosodott arccal, sokszor a nedves hótól átázott cipőben és melegítőalsóban igyekeztünk az otthoni kályha melegébe.
Ekkorra már állt a karácsonyfa a nagyszoba ablaka előtt, a konyhában anyám szorgos kezeinek köszönhetően az ünnepekkor elmaradhatatlan mézes sütemény illata keveredett a sült kacsáéval, s a havas bolondozás közepette energiákat vesztett testünk szinte azonnal jelezte, ideje lenne már az asztal köré ülni, hogy az ünnepi vacsorát elfogyasszuk.
Most, az ünnepek közeledtével megint erre a melegségre gondolok, a fával jól megrakott kályhánk melegére, meg a tűzön égő akácfa jellegzetes illatára, amelybe olykor-olykor a frissen vágott fenyőfa semmivel össze nem hasonlítható kellemes illata keveredett. Jó volt ebben a kényeztető melegben, a gyertya fényénél egy kicsit elmerengeni, belemerülni a csillogó karácsonyfa látványába, vagy apánk történeteit hallgatni a háborúban átélt gyötrelmekről. Ilyenkor mindig meleg szeretettel gondoltam gyerekként is azokra, akik nem élhették többé már át ezt a borzongatóan kellemes érzést.
Később aztán, amikor a városba kerültem, megpróbáltam a lakótelepi szürkeségbe is valamit visszavarázsolni gyerekkorom régi, meghitt karácsonyaiból, de az egyre inkább kommersszé vált világunkban úgy éreztem, ez már nem ugyanaz. Persze, nyilvánvalóan hozzájárult ehhez az is, most már nem én voltam a gyerek, akinek nincs egyéb dolga, mint hogy elmerüljön ebben a varázslatos világban, és várja a karácsony csodáját.
A Szentestéket a kislányom megszületése után jó ideig még mindig a szüleim házában töltöttük, de a rohanás, az ajándékok beszerzése, a sütés-főzés, idegeskedés, hogy minden rendben lesz-e, időben megérkezünk-e anyámékhoz, sokat elvett az ünnep varázsából. Úgy éreztem, inkább teher számomra mindez, mint öröm, netán varázslat. De Szenteste, amikor az ünnepi vacsora alatt már egyre türelmetlenebb, csillogó szemű kislányomat figyeltem, bennem is felébredt valami azoknak a régi karácsonyoknak a bizsergető emlékéből. A vacsora után a Mennyből az angyalt már alig bírta kivárni, s csak azt leste, mikor bonthatja végre ki az ajándékait. Idős szüleim is mosolyogva lesték, örül-e a legkisebbik unoka a tőlük kapott ajándéknak, s én úgy éreztem, ez a melegség, az együttlét öröme az ő megfáradt szívükbe is visszalopja – ha csak röpke időre is – a karácsonyi csodát.
A csodát, amelyre annyira várunk mindannyian, de a reá való felkészülés közben elfeledkezünk a lényegről. Hogy a csoda, a varázslat nem az ajándékokban rejlik, még csak nem is a karácsonyi kellékekben: a fenyőfában vagy a csillogó-villogó fényekben. Jó idő eltelt, míg magam is ráébredtem, egyetlen gyertya fényénél is megkaphatjuk azt, mert a csoda bennünk van, csak engednünk kell, hogy felülre kerekedjen bennünk. Gondot, stresszt félredobva, örülnünk a szeretteinkkel töltött időnek, a laptop meg a telefon nyomogatása helyett a közös beszélgetéseknek, amit egyetlen modern kütyü sem képes helyettesíteni. Szeretettel fordulni egymás felé, meghallgatni, mit gondol, érez a másik, megtudni, mi lakozik a szívében.
Olyan egyszerű lenne! Mégsem ezt tesszük… Rohanunk, idegeskedünk, és Szenteste már olyannyira fáradtak vagyunk, hogy képtelenek vagyunk átadni magunkat ennek a csodának. Pedig, ha egy kicsit átértékelnénk mindent, könnyen megélhetnénk azt, akár minden nap, nem csak Karácsonykor.
Persze, tudom, most többen is közbeszólnának, a dolog nem ilyen egyszerű, kemény világban élünk, amikor nehéz talpon maradni, s az élet megviseli az emberi lelkeket. S lényegében igazuk is van. De hát melyik világ volt könnyebb? A háborús karácsonyok is elhozták a maguk csodáját, amikor alig került étel az asztalra, ajándéknak meg egy marék dió jó, ha akadt, az emberek mégis tudtak örülni egymásnak, talán jobban is, mint manapság.
Hála Istennek, mi nem háborús körülmények közt élünk, még ha kemény farkastörvények uralkodnak is manapság. Csak éppen az kellene, hogy megnyissuk a szívünket, szeretettel forduljunk egymás felé, s tudatosítanunk, kizárólag rajtunk múlik, átéljük-e a csodát.
Én azt kívánom mindenkinek, kicsinek, nagynak egyaránt, hogy átélhesse, s legyen kivel megosztania ezt az érzést. Békés karácsonyt mindenkinek!
