Mátyusföld hagyományos táncainak és szokásainak kutatását ezúttal is Martoson folytattuk, ahol adatközlőnk az akkor (1975. július 16-án) 62 éves Tóth Julianna volt, de a beszélgetésen jelen volt Nagy Elza, Nagy József, valamint Nagy Vilmos Pozsonypüspökről, továbbá Juli néni lánya és több martosi lakos is.
Bevezetésként idéznék Zsittnyan Istvánnak, a falu évtizedeken keresztüli igazgató-tanítójának Martos múltja és jelene című könyvéből.
Martoson …”régebben az építkezés, a természeti viszonyok következtében (árvíz) nem utcák szerint történt, mint ma, hanem biztonsági okokból dombra épültek a házak. Így házcsoportok alakultak ki. Kezdetben ilyen „bokrokban” építkeztek, melyek még ma is tisztán kivehetők. Az utcarendszer csak később, fokozatosan alakult ki… A Kovács-domb aljánál nagyjából két egy-egy hektár területű tavat találunk, az egyik a Horváth-tó, a másik pedig a Héder-tó. Különösen az elsőnek van néprajzi jelentősége, két okból is. Partján szoktak összejönni régen húsvét előtt, böjt idején, tavaszi ünneplő hangulatban a martosi lányok és menyecskék, hogy dallal, tánccal, virággal köszöntsék a természet ébredését. S ahol a lányok, menyecskék vannak, ott nem hiányozhat a férfinépség sem. Együtt dalolták a szebbnél szebb népdalokat. Ezért is ismertek a martosiak olyan sok szép népdalt, s ezért is tudtak szépen énekelni. A tó másik nevezetessége, hogy 1896-ban a magyarok bejövetelének millenniumi emlékére hét tölgyfát ültettek az akkori iskola tanulói, a hét vezér tiszteletére. Sajnos közülük már csak kettő áll. Ezredév fáknak nevezi őket a nép. Ők, és elpusztult társaik még látták a csodálatosan szép népviseletben táncot lejtő és éneklő vidám fiatalságot, akiknek gondjuk valószínűleg több volt, mint a mai fiataloknak. ”
Juli néni, nem a páros táncra gondolok, hanem az asszonyok ugrós táncára?
Az ugrós táncot nem nagyon csinálták, azt csak a pilikén járták, a pilikén.
Csak a pilikén, és milyen nótára ment a tánc?
Barna kislány, bű szoknyája Sári, rom,
Megakadt a kapufában, sárga liliom.
Nem a kapufa fogta meg Sári, rom,
Szeretője rántotta meg, sárga liliom.
Ereszd ruzsám a szoknyámat, sárirom
Ne szomorítsd az anyámat, sárga liliom.
Nem eresztem a szoknyádat, sárirom,
Szomorítom az anyádat, sárga liliom.
Ez volt, aztán mindig ismételve, mert nem volt több verse.
Miért hívják ezt a táncot ugrós táncnak?
Mert úgy ugráltunk – nevetve folytatja -, mint a bolondok. Körbeálltunk, összekapaszkodtunk, de nem úgy, mint a pilikében, hanem egészen szorosan, aztán jobbra, balra jártuk. Néha az egyik erre, a másik meg arra ment, az aztán volt a tánc.
A lakodalomban gyertyás tánc nem volt?
Az árgyélus is volt.
Az árgyélus mikor került sorra?
A vacsora után, amikor a menyasszonyt kikérték. Akkor összekapaszkodott az egész nép, elöl a vőlegény, utána a menyasszony, majd a többiek. Feltartották a kezüket és abban volt a gyertya. A sor olyan hosszú volt, hogy a szobában álltak az elsők, a vége meg az udvarban volt.
Az egész vendégsereg bekapcsolódott?
Nem mindenki, csak aki tehette. Aki mozogni tudott, az beállt. A legbolondabban meg a vége ment, abban aztán úgy összegabalyodott a sor, hogy elég volt aztán kigabalyodni.
Énekelve járták, mit énekeltek?
Az árgyélus kismadár, nem száll minden ágro.
Én sem fekszem mindenkor a paplanyos ágybo.
Szállj meg, várj meg, fordulj hozzám, csókolj meg.
Szállj meg, várj meg, fordulj hozzám, csókolj meg.
Megérett a cseresznye, hullik a levele,
Ennek a szép kislánynak van szép szeretője.
Szánj meg, bánj meg, fordulj hozzám, csókolj meg.
Szánj meg, bánj meg, fordulj hozzám, csókolj meg.
Az én kedves vacsorám, csak egy piros alma,
Az én kedves nyoszolyám csak egy marék szalma.
Szánj meg, bánj meg, fordulj hozzám, csókolj meg.
Szánj meg, bánj meg, fordulj hozzám, csókolj meg.
Akkor aztán, ha jó vicces ember volt, elkapta a mellette valót, no, csókolj meg. A dal közben ment tovább.
***
„Népdalgyűjtéseink során” – írja Ág Tibor az Árgyélus kismadár című L. Jóba Ferenccel közösen jegyzett könyvben – „a dallam változatait Naszvadon, Hetényben, Komáromszentpéteren, Kurtakeszin, Marcelházán, Martoson, Csallóközaranyoson, de még északabbra Udvardon és Zsitvabesenyőn is lejegyeztük. Tudomásunk szerint a martosi gyertyás tánc dallamát először Pongrácz Zoltán diószegi születésű zeneszerző (Kodály Zoltán tanítványa) jegyezte fel 1932-ben . Énekelte Kolecsányiné Tóth Margit, akkor 55 éves martosi asszony. Öt évvel később Manga János is felgyűjtötte a dallamot.”
***
Semmi mást, csak ezt az egy dalt énekelték, akármilyen hosszú is volt a táncos járkálás?
Csak ezt, mindig újrakezdték. Ha sokan voltak, összementek, egy rakásba gabalyodtak, de csak ezt az egy dalt énekelték. Menet közben össze-vissza tekerődztek, mint a kígyó. A végén aztán kimentek, mint ahogyan bejöttek. De nem ment az már úgy ki, csak kevésszer sikerült rendesen kimenni. Nagyon összegabalyodtak.
A menyasszonytáncban mit táncoltak, gondolom, itt is az volt a fénypontja a lakodalmi táncoknak?
Hát azt, csárdást, az egyik így, a másik úgy.
Milyen nótára?
Én nem is tudom mit, – a férje közben súgja a nóta címét. No, alighanem azt húzták a dudások mindig.
Dudások muzsikáltak a lakodalomban?
Régebben azok.
Hogy van az a nóta? – Géza bácsi segítségével előjött.
Ékes legyen a menyasszony kontya, kontya,
Hogy beérje a vőlegény marka, marka.
Ezt mindig így húzták?
Ez volt az összes, más semmi.
Mit volt szokás adni annak, aki megtáncoltatta a menyasszonyt?
Megkínálták enni- és innivalóval: kaláccsal, pálinkával. Akkor még sütemény nem volt nagyon. Kulcsos kalácsot kínáltak. Bor nem volt.
Milyen zenekarok húzták a lakodalmakban, csak dudások?
Dudások, meg volt cigánybanda is. Később meg a falusi banda.
***
(Én 1951. december elsején láttam először Martoson az általuk színpadra összeállított lakodalmast. Fellegi István, a Csemadok akkori főtitkára kérésére, részére, meg az általa odavitt pár pozsonyi, a kulturális életet irányító vendég részére tartottak bemutatót. A bemutatóval a főtitkár szerette volna meggyőzni a vendégeket, hogy Szlovákikában mennyire élő még a hagyomány. Az előadás teljes pompájában, élethűen, a kultúrházban mutatta be a lakodalmat. Mi, nézők ültünk a színpadon, ők pedig a teremben szerepeltek, kellett a nagy hely, mert nagyon sokan voltak a szereplők. Akkor a falusi fúvósokkal is megerősített banda (zenekar) szolgáltatta a zenét. Gyönyörű volt. Lényegében ezzel a bemutatóval indult a martosi hagyománykultúrának az újkori, a háború utáni „világhódítása”. Igaz, a falu 1938 után „Gyöngyösbokrétás” csoportként többször is szerepelt Budapesten az országos népművészeti ünnepélyek alkalmából, de azt később a háborús viszonyok teljesen háttérbe szorították. Akkor a menyasszonytánc, a kanásztánc és a seprűtánc volt az egyes szerepléseken a műsoruk. Osztényi Benő akkori tanítójuk volt a vezetőjük.
1952-ben, a Csemadok III. Országos Közgyűlése alkalmából, az Ág Tiborral közösen rendezett műsorban, Pozsonyban, az Új Színházban is egyik fénypontjai voltak az est műsorának, mint ahogyan a Budapesten szereplésük idején is.)
***
Martoson is két-három napig tartott a lakodalom?
Nem, itt csak egy napig, de ott ám táncoltak.
Milyen nótákat húztak a zenészek?
… Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta.
Édesanyám háza nálam nélkül de árva.
Az van a káposzta csipkés levelére ráírva,
Érted vagyok rózsám, három évig katona.
… Ha bemegyek, ha bemegyek a martosi csárdába.
Rátekintek, rátekintek, hogy mi ég a lámpába.
A lámpában ecet ég, betyárgyerek a vendég,
Kocsmárosné szép lányát, szeretem a Mariskát.
… Arra alá borús az ég alja,
A babámnak nem tudom mi a baja.
Akármerre fordítom én az ölemben,
Nem szól semmit, bánatos a gyenge szíve.
Ennek is csak egy verse van, vagy most nem jut több az eszükbe?
Van több is, azokat majd máskor.
(A szerző a MMA köztestületi tagja)
Folytatjuk…
