Már nagyon vártam, hogy újra karácsony legyen. Ha máskor nem is, legalább ilyenkor eljöttek hozzám mindig az unokáim és a gyerekeim is (de sajnos nem mindegyik). Öreg vagyok már, nehezen járok, csak a legszükségesebbet tudom elvégezni magam körül. A szomszédasszonyomat kértem meg, vásároljon be nekem. Felírtam mindent, az ajándékokat külön. Mindenkit számba vettem – még azokat is, akik nem ígérték, hogy eljönnek. Hátha mégis…
Gyerekes izgalom fogott el, úgy, mint régen, kiskoromban. Vártuk a karácsonyt és reményteljesen, kíváncsian, izgatottan lestük, mit hoz majd a Jézuska. Engem most az izgatott legjobban, hogy jók lesznek-e az ajándékok, fognak-e tetszeni? Mert úgy szeretném, ha örülnének neki a gyerekek, az unokák és eszükbe jutnék majd néha…
Rendet csináltam, kitakarítottam a kisszobámat, még sütöttem is. Régi „nagyiféle” mákos-diós kalácsot. Ezt mindig szerették a gyerekeim, de az unokáim is. Egy kis fenyőágat díszítettem fel.
A jó öreg imakönyvemből olvastam egy-két imát, míg vártam. Aztán szüntelen az ablakhoz lépkedtem és az ajtót figyeltem. Már késő volt, talán el is szunyókáltam. A telefon csengetésére riadtam fel. A fiam hívott, hogy lebetegedett a legkisebb unoka, nem tudnak eljönni. Nyugtattam, megértem, majd ha meggyógyul, meglátogatnak.
Csillogott a szemem, elszorult kicsit a torkom. Lassan az ablakhoz botorkáltam. Szomorúan néztem ki rajta. A fehérbe öltözött télies, hideg utcán talán még most is kicsit havazott, nem láttam tisztán, talán mert könnyes lett a szemem… Csak az ablak sarkában lettem figyelmes néhány kedves jégvirágra, úgy, mint gyermekkoromban.
Csak akkor még élt jó anyám, itt volt… Volt Jézuskám…!
