A történelem sokszor produkál olyan pillanatokat, amelyek megerősítik azt, amit egy adott korról tudunk… ám ennek az ellenkezője is igaz. Olyan pillanatok is vannak, amelyek árnyalják a képet. Az olvasókra bízom annak eldöntését, hogy az itt tárgyalt epizód, melyik tézist erősíti.
„Sikerült felszállnunk a süllyedő hajóra.”
A fenti bonmot (szellemes megjegyzés) Kánya Kálmán szájából hangzott el, a parlament külügyi bizottságának 1940. november 28-i ülésén, amikor Magyarországnak a Háromhatalmi Egyezményhez történő csatlakozását tárgyalták.
Kánya Kálmán alig két évvel korábban még az első bécsi döntés tárgyalásait vezette külügyminiszterként. Ám, ha azt hinnénk, hogy elismerték a munkáját, és ez az időszak volt pályájának a csúcsa, akkor tévednénk. Azok részéről érték őt támadások, akik csalódtak az első bécsi döntésben, mert a teljes trianoni döntés visszarendezését remélték attól. Tehát, az akkor már autonóm Szlovákiát is vissza akarták csatolni Magyarországhoz. Elsősorban azt nem tudták megbocsájtani neki, hogy Pozsonyról lemondott. A támadások hatására is Kánya még az év vége előtt lemondott külügyminiszteri pozíciójáról.
Kánya munkáját azonban a legváratlanabb helyen ismerték el, mégpedig Miloš Kobr, Csehszlovákia akkori budapesti követe, nyilatkozott róla elismerően. Kobr és Kánya még a Monarchia idején ugyanoda, a nagyhírű bécsi Konzuli Akadémiára jártak.
Kobr egy jelentésében a következő jellemzést írta Prágába a leköszönt külügyminiszterről:
„Kánya makacs gyűlölettel volt eltelve a szlávok ellen, de politikai realizmusában hidegen számító volt és politikai terveiben mindig a magyar nemzet előnyeit nézte és nem vette figyelembe azt, hogy pillanatnyilag a magyar lobbanékonyságnak mi kedvez és terveiben nem számolt az itteni politikai közvéleménnyel.”
Kobr 1939 után Nagy-Britanniába emigrált, ahol az emigráns kormány külügyminisztériumában a magyar ügyek szakértőjeként tevékenykedett. Ilyen minőségében írta meg 1943-ban a Hungary’s War című pamfletjét, amelyben a magyar kormányzat külpolitikáját elemzi és tekinti át. Ebben a kiadványban egy részt Kánya Kálmánnak is szentel. Jelesül, Kánya egy alsóházban mondott beszédét idézi, ahol a volt magyar külügyminiszter arra mutatott rá, hogy az etnikai elv követése az első bécsi döntésnél miért bizonyulhat hasznosabbnak a jövőre nézve, mint a teljes Felvidék visszakövetelése.
Kobr úgy látta, hogy Kánya tisztában volt azzal 1938-ban, hogy Hitler kezében vannak a jövő tervei, és abban bízott, hogy a magyarok is rájönnek, hogy a feltétel nélküli hűség Németország felé nem vezet jóra. Kobr ezt a gondolatát már egy korábbi, még Budapestről írt jelentésében is említi, amikor megjegyzi, hogy a magyar közvélemény nem vette észre, hogy a területi nyereségek Németország erejének köszönhetőek.
Kánya Kálmán 1945 februárjában halt meg a Sziklakórházban, feltehetően szívelégtelenség következtében.
