Szökött kölyökkutya lohol az út szélén, sebzett lábát időnként felkapja a sózott aszfaltról és fél szemét az Ipoly túloldalára igyekvő autóra szegezi, mert nem akar a száguldó kocsi útjába kerülni. Csend honol a tájon, a szombat délelőtti tél sárral keni be a falusi udvart, a disznóölés második felvonása éppen most kezdődik, a garázsban várja a feldolgozást az utolsó jószág, mert jövőre már nem vállalja újabb hízó nevelését a nagyapa…
Régen a tél is tél volt, mormogja a katlanfűtőnek lefokozott idős házigazda, ráfagyott a bél az asszonyok kezére a pucolásnál, most meg a sarat dagasztja a család az udvaron. Apuka maga csak a tüzelővel törődjön, a fával meg a pálinkával, szól rá tréfásan a menye. Apuka szót fogad, önt is kettejüknek a tavalyiból, kacsintás, koccintás, egészségünkre, meg a családra!
Régen nem csak a tél volt más. Régen nem kellett vigyázni a számra, mondja magának az öreg és belenéz a gőzölgő katlanba, nehogy túlfőjön a „rizsa“. Régen egy nyelvet beszéltünk, egyet gondoltunk, ma meg egész nap az Expres bömböl a garázsban és Elánt dúdolnak az unokák, s ha magyarul szólok hozzájuk, szlovákul feleselnek velem. Szóltam a fiamnak tegnap este az udvaron, hogy legalább a kisebbet adják magyar iskolába idén ősszel, de ő csak annyit válaszolt, hogy ugyan apuka, mindegy, milyen nyelven beszél majd a gyerek, csak jó pék, vagy orvos legyen…látod, a kormányban is jól megvagyunk együtt.
Nagy ricsaj támad a garázsban, féktelen nevetés, mert a nagyobbik lánya online láthatja a családot munka közben. Körbejár az okostelefon az udvaron, mindenki integet zsíros kézzel a kamerába, majd küldjük a jó magyar kolbászt Robertónak is, meg a gyerekeknek is „Olaszba”, kiabálja anya a lányának, s közben könnyes puszit küld a távolba. A nagylány Olaszországban találta meg a boldogságát, miután évekig volt ápolója egy családnak Milánóban és a szomszéd Roberto szemet vetett rá. Az ikerfiúk imádják a nagypapit, ha skypon beszélget a család, a srácok mindig az olasz zászlót forgatják nevetve a kamerába, ez a miénk, ez a tied, kiabálják, mikor, milyen szögben van a három szín. Majd ha megjönnek húsvétra, megint lesz magyar-olasz foci az udvaron, addigra felszárad ez a sár is.
A konyhában az asszonysereg már hajrázik, az idén ügyesebbek voltak, mint tavaly, pedig nem volt kisebb a disznó. Jobb így, hogy a férfiak a garázsban dolgoznak, legalább nincsenek útban, mondja nevetve a szomszédasszony, aki szívesen segít, legalább hasznosan tölti az idejét, mert már egy ideje munkanélküli. Óvónő volt a szomszéd faluban, de megszűnt a magyar osztály, kevés volt a magyar gyerek. Az ő fia is ottragadt Zsolnán, az autógyár meg a karrier foglyul ejtette, Zlatka, a barátnője meg nem szívesen jön vele ide, az Ipoly völgyébe, ragaszkodik hozzá, hogy ott kezdjenek közös életet, ahol nagyobbak a lehetőségeik.
Asztalhoz ül a „kivégzőosztag”, csendül a pohár, jó puha magyar kenyér kerül az asztalra, reggel hozta a magyarországi rokon böllér a családi pékségből. Kérdi is két pálinka között, hogy ugyan pályáznak-e az itteni kisvállalkozók az ilyen-olyan támogatásokért, mert ők most kezdik bővíteni a pékséget, meg a falu is felújítja a templomot és az óvodát is. Zavart csend lesz az asztal körül, mire a házigazda sóhajtva feláll, meg kell nézni a sajtot, reméli nem szakadt szét a gyomorbél a rá nehezedő nyomás alatt…
A kölyökkutya a garázsajtóban elégedetten nyalogatja a vele azonos nagyságú csontot, ő a mai nap nagy nyertese. Az öreg kikapcsolja a harsány szlovák rádiót, lassan besötétedik, mindent sikerült visszaraknia a helyére, jövőre már nem lesz rá szüksége, nem nevel disznót, érzi, hogy gyenge, de nem akarja a családját idegesíteni a bajával. A füstölőben már ott lóg a száz szál kolbász, jut belőle majd Zsolnától Milánóig mindenkinek, mert az Ipoly völgyében bizony néhol ilyenek a jó palócok, mindenüket odaadják a családjaikhoz betérő idegennek, legyen az kolbász, a gyermekük, az unokájuk, vagy a jövőjük…
