Tóth Elemér és hanvai kopjafája (Fotó: Tallós iskola és archív)

„Úgy próbáltam s próbálok élni,//hogy a papnak – majd ha kaparnak – //ne kelljen valótlant beszélni!” – írta pár évvel ezelőtt testamentumnak szánt versében Tóth Elemér, Tompa Mihály kései hanvai utóda, aki alig pár héttel 78. születésnapja után visszaadta a lelkét a Teremtőjének.

Még életében szobrot kapott a szülőfalujában az Igó Aladár és Juhász István megálmodta helyi szoborparkban. Első versét még az Új Ifjúság közölte 1959-ben, s ahogy értő kritikusa, Duba Gyula mondta róla: „Tóth Elemér versei a mi valóságunkból születtek, anyaguk az egykori gyerekkorának falu-valóságára emlékező költő létszemlélete. Ezért érzelemteliek, kerülik a tárgyias közönyösséget, igazságaik hangulatukban élnek. Nyelvi fogantatásúak, a gondolatokat képekben fejezik ki és igazságkeresésük szenvedélyes. Néha érzelmileg túlcsordulók, máskor szinte átkozódók… Témái a természetes időszaki szépségek, tavasz, nyár, ősz és tél érzéki szépségei, a szerelemnek a korral változó s lényegében, mélységében mégis örök bensőségessége, a kisebbségi sors hullámai és történelmi emlékei, folyamatos sérülékenysége, politikusainak ballépései vagy érzéketlensége, egyszóval mindennapjaink sajátosságai és sebei.”

2010-ben találkoztam vele Pozsonyban napra pontosan, amikor azt a bizonyos kerek hetvenediket ünnepelte, s egy borozóban hosszas eszmecserét folytattunk (ennek kivonatolt, s megszelídített változata a Gömörországban volt olvasható). Mintha időtlen idők óta ismertük volna egymást, folyt a szó, s közben megelevenedett egy pályakép, amelynek első állomásai a helyi iskola mellett Rimaszécs és Tornalja voltak. Innen Pozsonyba került magyar-testnevelés szakra, majd mint olyan sokan mások Gömörből, ő is beállt zsurnalisztának. Előbb a Szabad Földműves, majd az Új Ifjúság munkatársa lesz, ez utóbbinál előbb riporter, rovatvezető, s utóbb főszerkesztő-helyettes is, de ennek véget vetett a husáki normalizáció (milyen érdekes, hogy ezt a szót még mindig nem ismeri a helyesírási szótár). Ugyan marad még egy ideig a lapnál, de igazi énjét a Tábortűznél találja meg, amelynek nyugdíjba vonulásáig a főszerkesztői tisztét látja el. „A gyerekekhez nem szabad lealacsonyodni, hanem fel kell hozzájuk emelkedni” – mondja, amikor a gyerekversekről, a gyerekirodalomról beszél, de hát könnyű neki, hiszen meghagyták őt az istenek örök gyereknek.

Versek mellett karcolatokat és novellákat is írt olykor-olykor, de amikor rátalált a Tábortűz, ő gyorsan rátalált a gyerekekre, a verseiből nem a tudálékos felnőtt próbál tanácsokat osztogatni, hanem ő maga válik ismét gyerekké. Sokat fordított is a szlovák irodalomból, az ő tolmácsolásában jelentek meg többek között Ladislav Luknár, Ján Bohúň, Ota Hofman, Klára Jarunková, Peter Jilemnický, Jozef Kot, Ondrej Sliacky vagy Vincent Šikula művei.

Első verseskötetét A halak a mélyben úsznak címmel 1965-ben adják ki, ezt követi a Ketten, Kérgek, Csillagrózsa, Sárga, mint a Nap, Csillagménes, Tegnapelőtt, kiskedden, az Őszi kert, a Mese az aranykalapácsról, a Hol laknak a sünik?, a Pitypang, a Tölgyek, A bátor nyúl, a Magányom erdejében vagy a 2013-ban napvilágot látott Örökös szerelem gyűjteményes kötete, amelyben ars poeticája megvallásához Márait hívja segítségül: „Azzal kezdődik, hogy nagyot írni. Később szépet akarsz írni. Még később hatalmasat, erkölcsöset, arányosat. Aztán eljön a sztrájk ideje, s a pillanat, mikor már csak igazat akarsz írni. S észreveszed, hogy az igazság nagy is, szép is, hatalmas, erkölcsös és arányos is. Ilyen egyszerű? Ilyen rettenetes egyszerű!”

Mihályi Molnár László az utolsó kötete kéziratához írta az alábbi ajánlást

Tóth Elemér – Utolsó felvonás

„A költő sokféleképp adhat számot a világról. Nem csupán más-más nyelven, más stílusban, korszellemben, hanem ugyanarról a világról, de más-más megközelítésben is. A költészet a magyar kultúrában mindig egyfajta népünkért és sorsunkért aggódó engesztelő fohász is volt az Úrhoz, amelyben a költő prófétai szerephez jut, vagyis őneki kell vállalnia az engesztelő énekes szerepét, a közösség vágyainak, álmainak, félelmeinek és örömeinek megszólaltatását. Tóth Elemér is erre vállalkozott jó hat évtizede, aminek „jutalma” a regnáló hatalom és annak kiszolgáló bérencei részéről nem maradt el. Ám a költő akkor válik igazi dalnokká, amikor felismeri, hogy nem az ilyen vagy olyan olvasóközönség elvárásait kell kiszolgálnia, hanem az Örökkévalónak a hagyományban és a nemzet nyelvében is rögzült szolgálatában kell felmutatnia a saját lelkét, amely a világ teljességét átérezve tud emelkedett hangon megnyilatkozni. Így szolgálhatja az olvasó lelkületének javát, mert szerinte is csak így érdemes alkotni és élni. Akkor is, amikor önmagát szólítja meg, akkor is, amikor az olvasót, de a Mindenségnek tesz hitvallást.

Fiatalon a csírázó mag és a Nap felé törekvő vágyakozás vagy a zsenge hajtásban megmutatkozó életkedv és életerő, míg idősebb korban a hervadó liget, a beteljesedés, az elmúlás és a számvetés fontossága hajtja. Tóth Elemér termékeny mezőkre pillanthat vissza, de vágyait, emlékeit és költői képeit is beteríti olykor a napi események szennyáradatának hordaléka. Ám a költő oda is tud vetni, ahol más nem terem, és ott is tud aratni, ahol ugaron maradt a föld, de soha nem hazug álmokat ringatva, hanem igazi jövőkép reményével (talán a szunnyadó mag egyszer majd mégis szárba szökken).

Ez a költői képzelet határtalan, de a valóságból építkezik: a gyermekkori élmények, a szülőföld emlékeinek üzenetei, a sorscsapásokkal dacoló helytállás, a mindent bearanyozó szerelem, a napi létharcok sebei és a játékos gyermekvilág szépségének képei egyaránt ott sorakoznak témái sokaságában.

Utolsó felvonásnak szánja, mintha a tollat akarná letenni, de minden kilátástalanságból mégis reménykedőn tekint a jövőbe helyettünk, népünk helyett is a megtisztulni szándékozón. Mint aki lezárni szeretné ezt a személyes drámát, amely a XX. század tragédiája (és szatírája) is egyben, de még a darab végén jó lenne a függöny előtt meghajolni….
… hálás köszönettel az értő közönség előtt.”

„Magyar csak addig lehetsz,//amíg nyelvedet őrzöd.//Ezer év csodája ez,//akár a saját bőröd” – írta Vers az anyanyelvről című versében, s Tóth Elemér nagyon sokat tett azért, hogy ez a közösség megőrizze-megtartsa egyre haldoklóbb anyanyelvét. „Ha hazamegyek – tudom, Hanva vár –, //a szívem csapong, mint egy kismadár.// A Sajó völgye úgy terül elém,//akár a legszebb magyar költemény.

Tóth Elemér most végleg hazatért hőn szeretett szülőföldjére.