Pelle Tibor, a rimaszombati cukorgyár volt igazgatója, egykori városi képviselő, a helyi Katolikus Kör vezetője 2018-ban megkapta Rimaszombat Városdíját, melyet május 4-én, a Városnapok alkalmával vett át.
Három ciklusban volt Rimaszombat városi képviselője, 1968 és 1999 között a cukorgyár vezető alkalmazottja, a kilencvenes években 8 évig az igazgatói posztot is betöltötte. A Katolikus Kör vezetését 2010-ben vette át, főszerkesztője a kör által megjelentetett Olajág című folyóiratnak. Pelle Tibor 1944. november 26-án született, ízig-vérig közösségi ember, izgalmas életútja Péterfaláról, Tőzsér Árpád szavaival élve a világ közepéről indult.
Rengeteg időt szentel a közösségnek. Már ifjúkorában is ilyen aktív volt?
Péterfalán futballcsapatot hoztunk létre, színdarabot játszottunk. Elemi iskolába a szülőfalumban jártam, utána Gesztetében, a kilencediket, mint próbaévfolyamot 1959-ben Feledben végeztem, majd Rimaszombatban a magyar gimnáziumban érettségiztem. Amikor megtanultam, rögtön mentem a faluba, s valamit mindig kitaláltunk, szervezgettünk. Nagyapám azzal fenyegetett, hogy soha sem fogok megnősülni, mert engem csak a közügy érdekel. „Neked nincs időd feleséget keresni” – mondta. Végül csaknem harmincévesen nősültem. Feleségem mindig megértő és türelmes volt, köszönettel tartozom neki. Egy lányom van, Tímea, aki gyógyszerész, és Naszvadra ment férjhez. Három szép unokám született, a két nagyobbik lány most itt volt a Tompa Mihály Országos Versenyen, a négyéves pedig egy kis angyal.
Térjünk még vissza a pályája kezdetére. Vegyészmérnök lett, de hogyan választotta ezt a szakmát?
Akkoriban kezdték ásni az alapjait a cukorgyárnak a városunkban. Ezért úgy gondoltam, hogy a Szlovák Műszaki Egyetemre jelentkezem, élelmiszerkémia szakra, konkrétan cukorkémiát tanultam, tudatosan, hogy majd ide térhessek vissza.
Ez sikerült is, hiszen a kezdetektől számítva több mint harminc évig dolgozott a cukorgyárban.
Huszonnégy évesen, 1968 nyarán léptem be, először mint műszakvezető, aztán laboratóriumvezető, majd 18 évig termelési osztályvezető voltam. Én feleltem a termelésért, a cukor minőségéért. Bármi történt a gyárban, éjszaka is autóba ültem, ha szükséges volt, azonnal be kellett mennem. A rendszerváltás után 1991-ben kineveztek igazgatónak. Mindenem a gyár volt, nagyon szép lett volna, ha onnan mehetek nyugdíjba. Ötvenöt éves voltam, amikor egy osztrák cég megvette a gyárat, az elbocsátásokat velem kezdték. Talán így a jobb. Szerettem a gyárat annyira, hogy nem akartam a sírásója lenni.
A gyár hamarosan meg is szűnt. Nemrég bontották le a kéményét, helyére üzletközpont épült. Hogyan élte ezt meg?
Érzékeny ember vagyok, de ezt reálisan vettem. Megvették a sok kis gyárat, s összevonták. Várható volt, hogy a globalizációt nem éli túl a cukorgyár sem.
Soha nem félt a munkától, a nehézségektől. Nyugdíjazásig még több munkahelye volt?
Szerettem a kihívásokat. Átmentem az állami szférába. A járási hivatal régiófejlesztési osztályán dolgoztam három évig. Amikor megalakultak a kerületi földhivatalok, s az MKP is kormányon volt, kineveztek a megyei földhivatal elöljárójának Besztercebányán. Itt a megyei szervet meg kellett alakítani, rábeszéltek, hogy szükség van a munkámra. Innen Pozsonyba kerültem, az akkori mezőgazdasági miniszter, Simon Zsolt hívott vezető posztba. Éppen hatvanéves voltam. Ismertem a várost, mert a cukoripar vezetősége is ott volt, de a felvételi megbeszélést teljesítenem kellett. Két évig voltam minisztériumi alkalmazott, 2006-ban az előrehozott választások miatt lecserélődött a gárda, s amikor a miniszter is leköszönt, az új minisztert még nekem kellett fogadnom. Innen mentem nyugdíjba.
Mindeközben a politikában és a városi futballklubban is szerepet vállalt.
A változások után beléptem az Együttélésbe. A kilencvenes években tagja voltam az országos tanácsnak, a járási elnökségben is mindig ott voltam. Nem táncoltam ide-oda, ma is az MKP tagja vagyok. Az a nézetem, hogy csak ebben a közösségben lehetek igazán hű a népemhez. Három választási időszakban voltam városi képviselő, különböző bizottságoknak voltam tagja. Abban az időben (2006-2010) a II. labdarúgó ligában szereplő városi futballklub igazgatói tanácsának elnökévé választott a képviselő-testület. Mindig szerettem a labdarúgást, most is szeretem, de vannak esetek, amikor nehezen viselem el a vereséget… A rázós meccseket inkább nem nézem, viszont az eredmények érdekelnek.
Hithű katolikus, s féltőn aggódik a magyar katolikus közösség megmaradásáért is.
Idén lesz tíz éve, hogy megalakult a rimaszombati Katolikus Kör, 2010-től vagyok az elnöke. Az a célunk, hogy összefogjuk a magyar katolikusokat. Amellett, hogy létszámban is fogyatkozunk, sajnos az egyháztól is távolodunk. 1980-ban a templomunkba fele-fele arányba jártak. Ma a szlovákoknak vasárnaponként három szentmiséjük van, nekünk magyaroknak egy, átlagosan 130 hívővel. Előadásokat szervezünk, újságot adunk ki Olajág címmel, melyben beszámolunk tevékenységünkről. Eddig évente tízszer, idén csak kéthavonta jelenik meg. Zarándokutakon is részt veszünk, jó kapcsolatot ápolunk a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével Budapesten, melynek társszervezete vagyunk. A Városdíj átvétele után azonnal a tavaszi közgyűlésükre sietek Tiszafüredre.
Így akkor ott is Rimaszombatot képviseli majd. Mihez ad újabb erőt ez a díj?
Ezt a díjat nem vártam, hiszen sokan vannak, akik a közügyekben tevékenykednek. Mindenkinek köszönöm, aki rám gondolt. Amíg a jó Isten ad testi és lelki erőt, addig szeretném a körülöttem lévő embereket, városomat, szülőföldemet szolgálni. Ha kaptam rá tehetséget, akkor ebből valamit vissza is kell adni. A Katolikus Körben most volt választás, nem sikerült fiatalítani, így folytatom, amíg bírom.
Gratulálunk a díjhoz, s további jó erőt kívánunk a közügyekhez.
