Pedig már megfogadtam, hogy többet nem írok a szlovák vasútról. De az ember falusi lévén csak utazik néha, s bizony errefelé a vasút mindent megtesz azért, hogy naponta felmenjen az utasban a pumpa. Holott a nap egész tűrhetően indult.
Vágányzár van, ezt az idevalósi utas – látván a sínek és a vasúti kocsik állapotát – tudomásul veszi. Persze, igaz ez az egész Kassa-Pozsony déli vonalra, a napokban Nagysuránynál szállítottak le bennünket, mégpedig szombati napon. Engem különösebben nem izgatott az ügy, ugyanis eleve a korábbi vonattal indultam, annál inkább a nyugdíjas korú utastársaimat, akiknek Pozsonyban pontos csatlakozásuk volt a prágai járathoz, s amikor a hölgy egy nappal korábban megváltotta a menetjegyét Léván, a jegykiadó hölgy biztosította, vágányzár szombaton pedig nem lesz. Hát lett, egyórás késés kíséretében. De térjünk vissza a tegnapi naphoz.
A rimaszombati, északon rég leselejtezett csotrogány 20 perces késéssel meg is érkezett, és fordult vissza Fülek felé. Mivel Rimaszombatban eleve 20 percet vár, gyakorlatilag pontosan indulhatott vissza. El is indult, s mi, munkában megfáradt utasok csak dicsérni tudtuk a vasutat, hogy híresztelés és rossz tapasztalat ide vagy oda, mégiscsak tudnak pontosak és szolidárisak lenni, ha már klíma hiányában a fülledt vagonban a gatyánkból csorog is a víz a tikkasztó hőségben. El is jutottunk Feledig, bár már gyanús volt, hogy a vonatvezetőnek kinevezett kalauznő nem jött ellenőrizni a jegyeket.
Feleden a hölgy leszállt, de mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a vonat tovább indult, s meg is tett mintegy húsz métert, aztán megállt. A vonatvezető hölgy mosolyogva szaladt a kocsi után, s egyik utastársam még vigyorogva meg is jegyezte: Nicsak, majdnem itt hagyták! A hölgy felszállt, végigvágtatott a szerelvényen, aztán magához vette a táskáját, és szó nélkül leszállt. Mi pedig az egyre döglesztőbb hőségben továbbra is várakoztunk. Azt ugyan nem állítanám, hogy türelmesen, előkerültek a cifrábbnál cifrább vasutasdicshimnuszok, de azokat ez láthatólag mit sem izgatta.
Tehetetlenek lévén már azon morfondíroztunk, hogy átszállunk az épp menetrendszerinti buszjáratra, amikor mintegy félórás idegtépő várakozás után lélekszakadva megjelent egy újabb kalauz, s mit ad isten, a vonat végre elindult. Igaz, a jegyet most sem ellenőrizték, de az kiderült, hogy mivel két cégről van szó, a javítást végző cég elfelejtett egyeztetni a kalauzok harmonogramját egyeztető társasággal, igy az éppen aktuális kalauz lemaradt a csatlakozásról.
Ugye tudjuk, Japánban ezért a késésért már a miniszterelnök fejét vették volna. Nálunk nem történt semmi, a vonatvezető bezárkózott a fülkéjébe, míg az utasok megelégedéssel vették tudomásul, hogy ha leizzadva és kinyírva is, ráadásul félórás késéssel, de legalább hazajutottak. S ne ijedjenek meg, vágányzár ma is lesz. A történet ismétlésére nyugodtan fel lehet készülni, de megígérem önöknek, hogy többet tényleg nem írok a vasútról, ma ugyanis inkább már busszal utazom hazafelé.
