Mi jut eszünkbe az 1500-as évek Magyarországáról? Lófarkas zászlók alatt vonuló török seregek, vitézül küzdő végvári harcosok. És az 1600-as évekről? Újabb harcok, de már Bécs ellen is, protestánsüldözés, vésztörvényszékek, kurucok és labancok lovai alatt dübörög a föld, és panaszosan sír a tárogató. Pedig a fegyverek olykor pihentek is, a férfiak hazatértek otthonaikba, ahol asszonyaik nevelték a gyerekeket, feltöltötték ősszel az éléskamrákat, kelengyét hímeztek és szemfödőt, recepteket és pletykákat cseréltek, szerelmeslevelet írtak és végrendeletet diktáltak. Ők vitték tovább az életet.
Meghívó keresztelőre 1599-ből: „Bizodalmas, jóakaró Sógor uram! Mivel hogy az úr Isten kegyes áldásából meglátogatott bennünket egy kisfiúval, kívántatik immár, hogy a keresztyének seregébe beszámláltassék, mely dolgoknak vitelére rendeltük március hónak 5-dik napját. Kérem annakokáért kegyelmedet, az feljül megírt napon legyen jelen az én lápispataki házamnál, asszonyommal ő kegyelmével együtt. Tartsa meg Isten jó egészségben kegyelmeteket. Valentinus Segnei.” Vagyis a régi Sáros vármegyei nemesi család fia: Segnyei Bálint volt a boldog atya, a címzett pedig Máriássy Ferenc, akinek családi iratai között még számos hasonló meghívó maradt fenn, valamennyin – a kor szokása szerint – latinul szerepel az aláírás.
Ezekből az iratokból tudjuk, melyek voltak négy-ötszáz éve a leggyakoribb keresztnevek: János, István, Imre, György, Bálint, Kristóf, a nőknél: Ilona, Mária, Borbála, Anna, Zsófia, Zsuzsánna. Mivel a nemzeti romantika a 19. században születik, a show business pedig a huszadikban, így sehol egy Csenge vagy Koppány, sehol egy Jennifer vagy Kevin. Eleink kénytelenek voltak beérni a Bibliából vagy a szentek életéből magyarosított nevekkel.
A keresztelő általában nagy lakomával és hajnalig tartó mulatsággal egybekötött ünnepség volt. Asszonyoknak férjük nélkül nem illett résztvenniük, mentegeti is magát egy bizonyos Bakics Anna férjének írt, 1565-ben kelt levelében: „Ma jövénk haza, Nyáry Péternél voltunk az keresztelőn. Önnön maga jött volt hozzánk ide egy héttel előbb és úgy kért. Váltig mondám, hogy kegyelmed hon nincs, ő azt mondá, hogy János uram és öreg asszonyom ott leszen, és én velek lehetek.” E pár sorból kitetszik, hogy egy idősebb rokon házaspár már illendő kíséretnek számított, de az is, hogy Bakics Anna tudott írni.
Az 1500-as évek derekán már eléggé általános volt, hogy a szépnem is értett az írás-olvasáshoz, természetesen a nemesi családok hölgyeire érvényes ez, hiszen ennek az osztálynak a szokásai szabták meg a régi korok anyagi és szellemi kultúrájának színvonalát, s az írott források zömét is a nemesi levéltárak őrizték meg az egyházin kívül.
Az írás-olvasást a gyerekek otthon tanulták, de tízéves koruk után elküldték őket egy-egy főúr várába, kastélyába, ahol egész seregnyi nemesifjú és lány nevelkedett egyidejűleg – általában külföldet járt iskolamesterek irányításával. A fiúknak a latin – ahogy akkoriban nevezték: a deák – tudományok mellett a lovaglást, a fegyverforgatást és az udvari élet szokásait kellett elsajátítaniuk, a lányoknak viszont mindazt a készséget, amely alkalmassá tette őket később saját házuk irányítására: a gazdaság vezetésétől a cselédség irányításáig, a vendégfogadástól az éléskamrák téli feltöltéséig, a gyerekneveléstől a betegápolásig. De megtanulták a szövés, varrás, hímzés legkülönfélébb műveletét, beleértve az arany- és ezüstszálakkal való bánást is, hiszen saját kelengyéjük legszebb darabjait maguk készítették. A hozomány a több ládányi ruha, ágynemű és asztalnemű mellett nem kevés ékszert is tartalmazott. Íme egy példa:
„Tekintélyes nagyságos Károlyi Éva asszonynak adott jóknak regestruma: Egy gyémántos arany láncz, melyben vagyon ötven boglárban másfélszáz gyémánt. Egy gyémántos nyakravaló, melyben vagyon negyvennyolc boglár libbentőivel együtt, kiben gyémánt is 48…” és így tovább hosszan, majd az arany és ezüst étkészletek következnek, amelyek gazdagsága arról árulkodik, hogy akinek volt, az igyekezett vagyonát könnyen szállítható tárgyakban őrizni, tekintettel a hadi eseményekben bővelkedő időkre.
Nemcsak a nemesi családok anyagi helyzetéről vallanak ezek a ma már múzeumokban csodálható kincsek (persze ahol megmaradtak), hanem ötvösművészetünk színvonaláról is. A felvidéki mesterek mellett az egyik híres ötvös család volt a Békés megyei Ajtóson működő Dürer Antal és fia: Albert, akinek Gyulán volt műhelye. Utóbbi elhatározta, hogy Nürnbergben próbál szerencsét. Fia már elhagyta atyja foglalkozását és az Ajtósi előnevet is, őt festményeiért és metszeteiért csodálja a világ Albrecht Dürer néven.
A régi századok asszonyainak sokszor férfiként is helyt kellett állniuk, kiderül Nádasdy Tamásnak feleségéhez, Kanizsai Orsolyához írt leveléből: „Mikoron Erdélybe mentem volt, tereád és Batthyányné asszonyomra bíztam vala az végeket, akkoron Veszprémnél igen megvertétek az törököt.” Batthyány Ferenc viszont egy későbbi alkalommal méltatlankodva írta feleségének: „Azt írod, hogy hadakozó nem vagy és hadhoz való szekereket nem tudsz csinálni. Ha egyebet tudsz, ezt ne tudnád? Lehet, hogy ezt nem tudta Bánffy Kata, viszont tudott valami fontosabbat, s erre tanította fiát is: „Az szegény is a mi oltalmunk alatt vagyon. Én vettem volt negyedfélszáz köböl kölest az én szegényeim szükségeire. Az én jószágomból ki nem hagyom vinni az gabonát, hogy az mi szegényeink ne éhezzenek.”
Árva vára, a Thurzó család fészke (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)
Nem a jótékonyságáról, hanem gazdagságáról volt híres az Árva vármegyei Thurzó György és felesége, Czobor Erzsébet. Legidősebb lányuk, Judit lakodalmára 1607-ben az uradalmak a következőket szolgáltatták be: 35 ökröt, 117 borjút, 156 bárányt, 116 malacot, 27 őzet, 188 nyulat, 414 kappant, 787 tyúkot, 2300 pisztrángot és egyebeket.
Öt évvel később tartották Thurzó Borbála menyegzőjét. Annak szükségleteihez a Bécsben vásárolt fűszerek is több oldalnyi listát tesznek ki. A harmadik Thurzó lány: Mária lakodalmán – a gondos atya forgatókönyvszerű utasításából tudjuk – összesen 394 ember gondoskodott a vendégek kényelméről és az esküvő pompájáról. Például a kor szokásai szerint külön étekfogókat és bortöltőket rendeltek a férfiak, és külön a nők kiszolgálására. Ötven díszbe öltözött gyalogos állt a vár kapujában, kétszáz pedig a templomtól a várig vezető úton.
Amikor a lányok után az ifjú Thurzó Imre esküvőjére sor kerül, addigra az apa már a túlvilágról figyelte özvegye költekezését, aki csupán a pozsonyi szekéraranyozónak 150 forintot fizetett, a kocsisoknak pedig morvai posztóból csináltatott ruhát, hogy az ifjú pár öltözékét és ékszereit ne is említsük.
Persze a Thurzó család vagyona és pompája akkor is ritkaság volt. Sokkal jellemzőbb Lórántffy Zsuzsanna megfontoltsága, aki férjét kölcsön felvételétől óvja, fiának pedig azt írja: „…szükségünk volna, ha szaporodnék az jövedelem istenes úton-módon, de az valót, mi kezemnél van, azt valótlan nyereségért ki nem adom.” Lórántffy Zsuzsanna unokája I. Rákóczi Ferenc későbbi feleségével, Zrínyi Ilonával – Passuth László regénye szerint – 1666-ban a trencsényi fürdőknél ismerkedett meg az ország nádorának, Wesselényi Ferencnek a házában. A történelmi nász ötlete egyébként a nádor híresen szép feleségétől, Széchy Máriától származott, akit „murányi Vénusz”-nak neveztek.
A Thurzó család címere az árvai vár udvarán (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)
Széchy Mária arról is nevezetes, hogy róla keringett a 17. században a legtöbb pletyka. Mert a társasági életnek ez a sajátossága már akkor is virágzott. Többek között a kor jeles költőjével, Gyöngyösi Istvánnal is hírbe hozták az okos és művelt asszonyt, aki a magyar mellett írt latinul, németül és szlovákul is. Tevékenyen politizált, szép könyvtárat gyűjtött, de ki is adott könyveket. Különösen az orvosságos könyvek érdekelték, e tárgyban rendszeresen levelezett az Eperjesen működő neves gyógyszerésszel, Weber Jánossal.
Mert a gyógyítás, a mindennapos betegellátás is a hagyományos női feladatok közé tartozott. Gyűjtötték is a bevált házi gyógymódok leírását, és patikaládájukban sorakoztak a különböző párlatok, gyógyvizek, illatos olajok. Molyok ellen levendulával védekeztek, fenyőmag füstölésével fertőtlenítettek, a szeplős arcra pedig uborkapakolást tettek. A receptek zöme az emésztés rendbehozatalára szolgált, amin nincs mit csodálkoznunk, ha elképzeljük azt a 18 fogásos ebédet, amely tormás tehénhússal kezdődött, hogy mézelt kappannal, majd kecsegével folytatódjék, és még a tizennegyedik fogás is aprómadár volt disznóhús pecsenyével. A böjti étlap 12 fogása sem mutat kimondott önsanyargatásra.
A bort a férfiaknak ónserlegekbe vagy kupákba töltötték, az asszonyoknak kicsi ezüstpoharakba. Léteztek már porcelán- és kristálypoharak is, ezeket ezüstbe foglalták, az áruk pedig egyenlő volt az aranyéval. A tányérok és a tálak is ezüstből vagy ónból készültek, miként a kézmosómedencék is, amelyeket étkezés előtt és után hordtak körbe a szolgák.
Széchy Mária, Józsa Judit keramikusművész alkotása (Fotó: Gedai Csaba)
Étkezések alatt elmés társalgás járta. Egy ilyet Bél Mátyás jegyzett le, tudós pozsonyi polihisztorunk, aki többek között grammatikai könyvet is írt magyarul tanuló németek számára. Ilyen „életszerű” párbeszédeket javasol: „Udvarolhatok-é meleg levessel kegyelmednek?” „Igen szeretem a levest, jóllehet nem vagyok sváb.”
Nagyobb vendégségek alkalmával az étkezés alatt muzsika is szólt. Egy-egy cigány hegedűs minden udvarház körül akadt, de a gazdagabb urak egész zenekart tartottak. Például Thököly Imre, akit történelemkönyveink alapján olyan kuruc vezérnek képzelünk, aki a puszta földön hál és lova nyerge a vánkosa. Valójában a legpompakedvelőbb urak közé tartozott, udvarában 26 fős zenekart alkalmazott. Még virginálos is tartozott hozzá. A zongora elődjén a főúri hölgyek is szívesen játszottak.
Ahol zene szól, ott hamar táncra is perdülnek, mely erkölcstelenséget nem győztek ostorozni a puritán protestáns prédikátorok. Gyulai Mihály 1681-ben könyvet is írt a „Fertelmeskedő és bujálkodó tánc” ellen. „Soha nem láttam, sem hallottam olyan országot, amely nagyobb örömmel és táncolással veszett volna el mint Magyarország. Örül, vigad, táncol, tombol, mintha semmi gondja nem volna. Bé is ivátok bizony zálogba az országot, félő, hogy más váltja ki.”
Minden tánc és mulatság véget ér, és egyszer véget ér az élet is. Ahogy az esküvőnek, úgy a gyászszertartásnak is megvolt a maga rendje, de jellemző volt a végrendeletek stílusa is. „Noha én most hála Istennek mind testemben és mind elmémben jó egészségben vagyok, teszek én ilyen testamentomot, hogy az én édes Istenem az én utolsó órámat előhozza, az Krisztusnak érdeméért vegye szent kezébe az én szegény bűnös lelkemet.” Ezután következik az ingó és ingatlan vagyon, akkori szóhasználattal: a jószág és a marhák részletezése, majd a legközelebbi családtagokhoz szóló személyes üzenet.
Egy boldogtalan férj: Geszty Ferenc végrendeletének részlete: „…méltán cselekedném, ha semmit nem is hagynék neki, az engemet óránként, naponként búsító és minden ok nélkül háborító magatartásáért, kiért én mely szomorúan viselem az én életemet, csak az egy Isten és az én szomorú lelkem tudja.”
Ezzel szemben I. Rákóczi György így búcsúzott Lórántffy Zsuzsannától: „…nekem penig megbocsáss, ha mi együtt laktunkban vétettem volna is, mert én is csak ember voltam. Arról bizonyságot teszek az Isten és az ő szent angyalai előtt: mitől fogva az úr Isten öszvehozott bennünket, se szebbet, okosabbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltó személyt nálodon kívül nem láttam, néztem, s hozzád igaz tökéletes szeretettel voltam. Köszönöm édesem, az te én hozzám való igaz szeretetedet is, kit mind jó s gonosz állapotomban te hozzám bőségesen megmutattál, kiért az Isten áldjon meg.”
(Forrás: Radvánszky Béla: Magyar családi élet és háztartás a XVI. és XVII. században és Takács Sándor: Régi magyar nagyasszonyok)
