Hagyományos magyar népi táncaink másik nagy csoportját a férfitáncok alkotják. A magyar nemzet kultúrájában jelenlétüket régi írásos emlékek őrzik.
Különösen a katonaéletben volt jelentős szerepük, funkciójuk: fejlesztették a mozgást, növelték a test rugalmasságát, finomították a ritmusérzéket. Természetesen a férfias virtuskodás eszközeként is megjelentek. (Erről részletesen szóltunk sorozatunk elején.) Később a tánc szórakoztatási funkciója is megerősödött. A máig fennmaradt férfitáncokra főleg a virtuskodás, a szórakozás, a mulatás a jellemző.
A férfitáncainkat funkciójuk szerint két csoportra osztjuk:
Eszközzel járt táncok: Hajdútánc, pásztortánc, botolók, kanásztánc, szék-, sapka-, váska-, üveges, sarkantyús, balta-, fokos-, cséphadaró-, kard-, seprűtáncok és ezek változatai…
Eszköz nélküli táncok: Katonai verbunkok, kötött, félig kötött és szabad verbunkok, legényesek, pontozók, és ezek változatai…
Az első csoportba tartozók a magyar tánckincs történeti stílusrétegeződése szerint a régi réteg táncai, a második csoportba tartozók pedig az új stílusú táncok közé sorolhatók.
A régi réteg táncai az emberiség fejlődésével párhuzamosan alakultak ki. Tehát nem olyan táncokról van szó, melyek jellegzetesen csak a magyar kultúrában fordulnának elő, hiszen hasonló típusúakkal más népek, nemzetek kultúrájában is találkozhatunk, azaz a közös európai tánckincshez tartoznak. Jelenlegi ismereteink alapján ezt határozottan állíthatjuk. Ezeknek a táncoknak a ma is élő változataival főleg Közép- és Közép-kelet-Európa népeinél találkozhatunk. Ilyen például a legrégibb férfitáncunk, a hajdútánc is: a morváknál, a cseheknél „valašskynak“, a szlovákoknál, a lengyeleknél „odzemoknak“, a románoknál „hajdaunak“ hívják. Egykor minden nemzet azonos népcsoportja táncolta, és a funkciója is hasonló volt.
A magyar nyelvemlékeink között a „hajdú” szó már 1500 és 1510 között személynévként is megtalálható. Erre hívja fel a figyelmünket Zolna Gyula az 1906-ban megjelent Magyar Oklevél Szótárban, Bárczi Géza 1941-ben kiadott Magyar Szófejtő Szótára pedig egy bizonyos népcsoport mesterségének meghatározójaként rögzíti. A későbbi katonahajdúk elődjei tehát már a XV. században önálló, szabad népcsoportot alkottak, pásztorok, marhahajcsárok voltak. A jószágot, a marhákat, a lovakat terelték a Balkánról a nyugat-európai vásárokra.
A hajdú szó – nagy valószínűséggel – a hajtó szó változata, tehát a foglalkozást jelenti, mint ahogyan más népeknél is kifejező névhez kötődik a tánc neve is.
OKÜ 1981, Gombaszög – vasvári verbunk közös táncként (Fotó: Prandl Sándor)
Később, a XV. század végén és a XVI. század elején az egyre fokozódó török veszedelem hatására 50-100 fős csoportok alakultak a hajdúkból, akik a maguk választotta parancsnokokkal várak, földesurak szolgálatába álltak. Katonaként utoljára a Bocskai-felkelésben volt szerepük (XV. század eleje), utána hősiességükért, hűségükért nemességet nyertek, letelepedtek. Nyíregyháza és Debrecen között létrehozták a hajdúságot, a hajdúvárosokat: Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Hajdúsámson, amelyek ma is virágzó települések. Hősiességüket, vitézségüket, táncaik szilajságát a népköltészet is megörökítette:
„… Nosza, hajdú, fürge varjú,
Járjunk egy szép táncot!
Nem vagy fattyú, sem rossz hattyú,
Kiálts hát egy hoppot!
Szájad mondjon, lábad járjon
Egy katonatáncot!
Pöndülj, csizma, járjad, anya!
Elől tollas, elől
Amaz Palkó, kurafia
Vigyázz kívül-belül!
Toppants gyorsan, hadd csosszanjon,
Ne maradj balfelől!
… Nosza Panduj, hol vagy Viduj?
Fújd a Bagi táncát,
Az emlőjét, a tömlőjét,
Ne kéméld a sípját!
Mert emennek, Kis Péternek,
Adta az bal sarkát.” (Népköltészet, erdélyi hajdútáncnóta)
A hajdútánc végül is katonatáncként maradt fenn az írásos emlékekben. Vad, szilaj, mozgásában szabad táncfajta. Járták fegyverrel, kivont éles karddal, baltával, szekercével, fokossal is. A kötetlen szerkezetű, harcias mozdulatokkal átszőtt táncot általában magányosan, illetve csoportba verődve adták elő, de így is mindenki a saját táncát járta kötetlenül. „…Thurzó György nádor 1615-ben egy díszküldöttséggel több híres táncost is küldött Wittenbergbe, olyanokat, akik járatosak voltak a hadi szekercével és karddal járt hajdútánc előadásában. A bemutatóra valóban sor is került a díszlakoma után: Asztalbontás után megkezdődtek a táncok, melyek közül főleg a hadi szekercével és karddal, igen gyors, változatos és összhangzó mozdulatokkal járt hajdútáncban oly rendkívüli ügyességet tanúsítottak, hogy a wittenbergiek nem tagadhatták meg tőlük csodálatokat” – írja Kaposi Edit az 1958-ban megjelent Magyar népi táncok és táncos népszokások című könyvében. Medvesalji, gömöri, bodrogközi táncgyűjtéseinkkor mi is találkoztunk olyan adatközlőkkel, akik beszélgetés közben utaltak a hajdútáncra, de megmutatni már nem tudták. Különböző leírásokban utalások találhatók asszonnyal járt változatára is. Ez ugyan előfordult, de nem volt jellemzője a táncnak.
Zenekíséretét dob, síp, török síp, hegedű, duda szolgáltatta. Tánc közben az előadók énekeltek és hangosan kurjongattak. „…Ezek meztelen karddal táncolnak, egymás kardjára ütnek, miáltal nagy csörömpölés keletkezik, forognak, a levegőbe ugrálnak, meglepő ügyességgel a földhöz vágódnak, s végül a maguk módja szerint énekelnek, kurjongatnak.” – idézi egy Brown nevű angol orvos tánccal kapcsolatos feljegyzéseit az említett könyv. A tánc mozgása vertikálisan és horizontálisan is gazdag volt: széles ugrásokból, magas szökkenésekből, földhöz lapuló guggolásokból, és saját tengely körüli forgásokból állottak a figurák.
A szerző az MMA köztestületi tagja.
Folytatjuk.
