Nagyot fordult a történelem kereke a szomorú emlékezetű 1968. augusztus 21-e óta. Ami a prágai tavaszt, majd a Szovjetunió és a szocialista országok azt követő „baráti segítségnyújtását” és a Husák-féle visszarendeződést illeti, erről a történészek már majdnem mindent elmondtak.
Az viszont már a történelem fricskája, hogy mára nemcsak a brezsnyevi doktrínát folytató Szovjetuniót, de az áldozatául esett Csehszlovák Szocialista Köztársaságot sem találjuk a térképen. Az eseményeket átélt, politikai és társadalmi reformokat remélő honpolgároknak más és más emlékei fűződnek ehhez a nevezetes naphoz, amikor szembesültek a valósággal: Csehszlovákiában ismét idegen lánctalpak tiporják a földbe milliók óhaját.
Az a nap is úgy indult Komáromban, mint a többi. A nyár vége közeledtével a Vág-hídtól a dunai hídig terjedően több kilométeres autósor várakozott a határátkelőhely előtt. Azok a komáromiak, akik viszont napbarnítottan hazafelé igyekeztek a nyaralásból, már napokkal előtte különös dolgokat tapasztaltak. A Balatonról hazajövet Székesfehérvártól Móron át Komáromig szovjet harckocsik és haditechnika egész garmadája vesztegelt az országút mentén.
A hír, bármennyire is nyomasztóan hatott a hallgatóságra, nem keltett különösebb riadalmat, mivel abban az időben furcsa módon sok közös hadgyakorlatot tartottak Csehszlovákiában a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei, melyek aztán valahogy mindig nehezen találták meg a hazavezető utat. Így heteken keresztül több bevagonírozott szovjet hadosztály „kószált” Csehszlovákia vasútvonalain, egyik vasútállomásról a másikra. A hazai sajtóban megjelent írások nem rejtették véka alá a kétségeket, hogy szovjet „fegyverbarátaink” valóban haza szándékoznak-e menni, vagy felsőbb utasításra időhúzásra játszanak és kivárnak.
A „hadak útján” fekvő Komárom lakossága az idők folyamán megszokta, hogy az éjszakai nyugodalmát olykor katonai gyakorlatra igyekvő lánctalpasok és járműoszlopok zaja zavarta meg. Hatvannyolc augusztusának huszadik napján, így az a mintegy 1500-2000 mozinéző sem fogott gyanút a második lakótelepi szabadtéri moziban, ahol az akkor újdonságnak számító hetven milliméteres változatban éppen a My Fair Lady című kétrészes musicallt vetítették, amikor tizenegy óra után Higgins professzor és Elisa duettjébe egyre erősödő távoli morajlás vegyült. – Már megint a hadsereg – mormogták néhányan, és tovább nézték a filmet.
Csupán az volt a különös, hogy a lánctalpak egy utcával errébb folyamatosan dübörögtek. Jóval éjfél után hazafelé menet mindezt furcsállottuk ugyan, de akkor még nem gondoltuk, hogy megszálltak bennünket. Azok, akik hazatérve még bekapcsolták a Szlovák Rádió adását, mely röviden hírül adta, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok hadseregei hatalmas erővel özönlenek be az országba, már tisztábban látták a helyzetet.
Másnap reggel döbbenetet és értetlenséget tükrözött a munkába igyekvő emberek arca. Beérve hangosan vitatták és elemezték a kialakult helyzetet, hallgatták a rádiót, mely nyugalomra intett, illetve csendes ellenállásra szólította fel a lakosságot és egyre sugározta a kormány és a párt központi szerveinek tiltakozását az ország lerohanása ellen. A mindössze néhány oldalon, szűkített tartalommal megjelent napilapok hasábjain kizárólag a sokkoló eseményekkel foglalkoztak. S közben a főbb útvonalakon szinte megállás nélkül özönlött az országba a haditechnika.
A menetoszlopok élén tiszteket szállító Gaz gépjárművek haladtak, utána harckocsik, motorizált lövészek teherautókon és a hadtápot szállító teherjárművek végtelen sora. Az oroszokon kívül nem kis meglepetést okoztak a magyar honvédség menetoszlopai, melyek Érsekújvár és Nyitra felé araszoltak. A ponyvákkal fedett teherautókon többnyire középkorú katonák ültek faarccal, akik nem mertek válaszolni a járdákról magyarul odakiáltó embereknek: – Fiúk, mit kerestek itt!? Menjetek haza, itt nincs ellenforradalom!
Amint később megtudtuk, Kádár nem merte Csehszlovákiába küldeni a tényleges katonai szolgálatukat töltő fiatalokat, inkább az általa megbízhatóbbnak tartott, sebtében mozgósított tartalékosokat öltöztette be angyalbőrbe. De jöttek szép számban bolgárok is, akiknek arcáról zavarodott, erőltetett mosoly volt leolvasható. A városban mindenütt tapasztalható volt a feszültséggel vegyes hitetlenkedés. Hogyan és miért történik mindez?!
A hatóságok megbénultak. Az utcákon, fontosabb kereszteződésekben, így a nemrégiben átadott csapóhídra vezető felüljáró kereszteződésében is csak közlekedési rendőröket lehetett látni, akik hasztalan igyekeztek rendet teremteni a nyaralásra igyekvők Komáromban rekedt és nem kevésbé meglepett hosszú autósorában, illetve orosz kiskatonákat, akiket a katonai konvojok irányítására rendeltek ki, s a tűző napon étlen, szomjan kellett kitartaniuk. Ráadásul szüntelenül ki voltak téve a komáromiak kérdéseinek:– Iván, mit kerestek itt? Csehszlovákiában „nyet” ellenforradalom. Még egy pohár vizet is féltek elfogadni, gondolván, hogy megmérgezik őket.
Egyes jól értesültek mesélték, miként szembesültek elsőként a megszállókkal a határátkelőhelyen szolgálatot teljesítő határőrök és vámtisztek. Eszerint a pihenőben lévő magyar és szlovák vámosok odabent békésen kártyáztak, amikor magyar kollégáik éjfél előtt felálltak az asztaltól, pisztolyt szegeztek meglepett szlovák kollégáikra, akiket lefegyvereztek és egy helyiségbe zártak. Pillanatok alatt szabaddá vált az út az Erzsébet hídon befelé igyekvő megszállók előtt. A határátkelőhelyet azonnal lezárták a civil forgalom előtt és azokat a csehszlovák állampolgárokat, akik szabadságukról éppen hazafelé igyekeztek, Tatán, Tatabányán rögtönzött szálláshelyeken helyezték el, ahol több napot töltöttek, míg hazajöhettek.
A lakosság passzív ellenállásának megnyilvánulásaként egyik napról a másikra megjelentek a házfalakra festett feliratok. Ez alól a belváros sem volt kivétel. Oroszul, magyarul és szlovákul tiltakoztak az ország megszállása ellen és hitet tettek az „emberarcú szocializmus” s az ország vezetői mellett. A legnagyobb és leghosszabb felirat a református temető hosszú téglafalán (a négysávosra bővített út építése során lebontották és a ma meglévő kerítés került a helyére) a következő felirat volt olvasható szlovák nyelven: Lenin, ébredj fel, Brezsnyev megbolondult! Majd kissé arrébb cirill betűkkel oroszul egy morbidabb: „Itt a helyetek!”, a temetőre utalva.
Szemtanúja voltam, amikor néhány szovjet gépkocsioszlop a pozsonyi országút helyett tévedésből a Holt-Vág felé vette az irányt, majd ez többször megismétlődött. Hihetetlen, de igaz, hogy a tapasztalatok szerint a megszállóknak vagy nem volt megbízható térképük, vagy nem értettek azokhoz, így az útirányt jelző táblákra hagyatkoztak, amelyeket éjnek idején a helybeliek elforgattak. Néhány nappal később az átvonuló szovjet konvojok élén már csehszlovák civil rendszámmal ellátott személyautók haladtak. Vajon kik lehettek azok, akik az általános felháborodás első és második napján már a szovjeteknek mutatták az utat?! Önként vagy kényszerből cselekedtek?
Sok mindent beszéltek augusztus 21-én a városban. Többek között azt is, hogy látták, amint a nagy-dunai vasúti hídon is tankok özönlöttek át a túloldalról. Ez nem valószínű, mert a vasúti síneket tartó talpfák érintetlenek voltak, s azokat a lánctalpak egykettőre ledarálták volna. Nem szólva arról, hogy a sínpárt egyetlen lecsúszott harckocsi is hosszú időre eltorlaszolta volna.
Érdekelt, milyen helyzet alakult ki a kaszárnyák, illetve a várerőd körül. A helyszínre érkezve láttam, amint T 74-es harckocsik fogták körbe a várat a tornyukban fejhallgatós, fejvédős orosz kiskatonákkal. A tankokat fiatalok egy csoportja vette körül, de hasztalan próbáltak szóba elegyedni a szovjetekkel. Száz méterrel arrébb a magas várfalakon csehszlovák katonák meztelen felsőtesttel a fűben heverészve találgatták, vajon mi történhetett odakinn? A felsőbb katonai parancsnokságokról a csehszlovák helyőrségek azt a parancsot kapták, hogy a katonaság maradjon a kaszárnyákban és ne tanúsítson ellenállást. A katonai és polgári hatóságoknál hamarosan megjelentek a szovjet összekötő tisztek és nyilván arról tárgyaltak, mi a teendő a továbbiakban.
Ami a Komáromot közvetlenül az első napon megszálló szovjet erők nagyságát illeti, nem lehetett nagyobb néhány zászlóaljnál, azok többsége is a vár körülzárásával volt elfoglalva. Hogy a polgári lakosságban félelmet keltsenek, ahhoz a cselhez folyamodtak, ami 1944-ben a németeknek Budapest megszállásakor már bevált. Akkor a megszállás első napján, alig néhány, hirtelenjében kivagonírozott harckocsijuk volt a fővárosban, amelyek azonban reggeltől késő estig Budapest utcáit rótták, azt a látszatot keltve, hogy a német megszálló erők kötelékében legalább egy ezrednyi Tigris páncélos van. Utólag kiderült, nem így volt, ám a céljukat, a megfélemlítést, elérték az olcsó trükkel. Így volt ez, bár kisebb mértékben hatvannyolcban Komáromban is, ahol egy, taktikai rakéta szállítására és kilövésére alkalmas lánctalpas (mindig ugyanaz, mert jól látható szám volt rajta) napjában többször végigdübörgött az utcákon.
Augusztus 21-e után nehéz volt alkalmazkodni a kialakult helyzethez, hosszú és küzdelmes volt a folyamat, amíg a megszállásból a „Csehszlovákiának a Szovjetunió és a baráti szocialista országok által nyújtott önzetlen baráti segítségnyújtás” lett. Legalábbis látszatra, mert a szívekben ott maradtak a hatvannyolc ütötte sebek, a szovjet hadsereg „ideiglenes itt-tartózkodása” több mint két évtizedig tartott, s a „Báj, báj Szása” még sokáig váratott magára.
