November 5-én lesz 80 éve annak, hogy az első magyar honvédegységek a Trianonban elvett és a bécsi döntés értelmében visszacsatolt magyar területre léphettek, a Duna bal partján fekvő Medve községnél. Az évforduló közeledtével elsőként a Rákóczi Klub kívánt megemlékezni az akkor történtekről, s ehhez előadóként Popély Gyulát, a Károli Gáspár Református Egyetem professzor emeritusát kérte fel, aki legutóbbi három kötetében 1918-tól 1939-ig a legrészletesebb kül- és belpolitikai elemzését adja a Felvidék történelmének.
Váratlan volt-e a bécsi döntés? – kezdte előadását Popély Gyula, majd sorolta is az előjeleket, amelyek már 1919-től megmutatkoztak. Természetes, hogy a vesztes Magyarországon mindenki – a jobboldaltól a baloldalig teljes egységben – elfogadhatatlannak tartotta a trianoni döntést, de az új Csehszlovákia vezetői is tudták, hogy országukat csak a győztes nagyhatalmak ereje biztosítja. Közülük az olaszok már a 20-as években kezdenek kihátrálni, sőt: Foch marsall már 1919-ben azt mondta, hogy „mi katonák, megnyertük a háborút, de önök, politikusok elvesztik a békét.” Lloyd George, a békediktátum egyik aláírója 1927-ben a Daily Mailbe írt cikkében már jelezte, hogy a határok kérdése esetleg felülvizsgálatra szorul, míg Mussolini 1933-ban javasolta, hogy üljenek le tárgyalni, mert baj lesz, ha ők maguk nem orvosolják a problémákat.
A bajt, amit éreztek a békecsinálók, a megcsonkított és megalázott Németország megerősödése jelentette. Az általuk kreált új kis közép- és kelet-európai országokat nem érezték elegendő súlynak Németország hátában, ezért a franciák 1935. május 1-én szövetséget kötöttek a Szovjetunióval, amit május 15-én a britek is követtek. Sztalin vörös birodalmát tehát Franciaország és Nagy-Britannia kapcsolta be Európába. A csehszlovák vezetés biztonságban érezte magát ilyen hatalmakat tudva maga mögött, holott 1937-38-ban Németország és a revíziós hangulat is nagyon erős volt.
A helyzetet jól látta, és megfelelő információkkal is bírt a tapasztalt idős magyar külügyminiszter: Kánya Kálmán, aki elküldte bizalmi emberét: Gratz Gusztáv parlamenti képviselőt Prágába, hogy tárgyaljon a cseh vezetőkkel. Mondja el nekik – ez volt a feladat –, hogy küszöbön az Anschluss, hiszen Ausztria már a békekötéskor is Németországhoz akart csatlakozni, és ez nem érdeke egyiküknek sem, egyezzenek ki tehát egymással. Beneš közölte, hogy nem fél a németektől, és nem ad egy barázdát sem vissza Magyarországnak. Gratz jelentését itthon Kánya Kálmán írásban kérte. Az Országos Levéltárban őrzött okmányon a dátum: 1938. március 12. Aznap vonult be Hitler osztrák virágeső közepette Ausztriába.
Csehszlovákiában akkor 3 és félmillió német élt, több mint szlovák. De 1938-ban felszínre kerül a cseh és szlovák ellentét is, amit autonómiával kíván feloldani a prágai kormány. A Szudéta-vidéken fegyveres felkelések, szeptemberben már majdnem háború, Beneš még élezi is a feszültséget, bízva az angolokban és a franciákban. Párizs válasza azonban lehűti a reményeket: „egyetlen francia katona életét sem adjuk azért, hogy 6 millió cseh elnyomjon 3 millió németet”. Csehszlovákia egyedül marad.
Münchenben összeülnek a nagyhatalmak külügyminiszterei, és szeptember 30-ra megszületik a döntés: az 1910-es népszámlálás szerinti német többségű területeket Csehszlovákiának vissza kell adnia Németországnak. A magyar kormány remélte, hogy a magyar kisebbségekről is rendelkezik a müncheni konferencia, de velünk senki sem foglalkozott, azaz Ciano olasz külügyminiszter javaslatára bekerült a záradékba, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbség ügyét kétoldalú tárgyalásokkal kell rendezni 3 hónapon belül.
A lengyelek azonnal ultimátumot intéztek Prágához, követelték a lengyel települések 12 órán belüli kiürítését. Magyarország nem volt ilyen helyzetben haderő és támogatás hiányában, csak a négy müncheni aláíróban bízhatott. Október 9-én Komáromban meg is kezdődtek a tárgyalások az autonómiáját elnyert szlovák kormánnyal. A magyar igény az 1910-es népszámlálás szerinti többségi magyar terület volt, Kárpátalján pedig népszavazás, mivel ott a rutén lakosság volt többségben. A szlovákok, bízva abban – joggal -, hogy a németek inkább őket támogatják, mint a magyarokat, elutasították az igényt és csak Csallóközt (azt sem teljes egészében) adták volna vissza, és még egy-két töredékterületet, amely az 1930-as (hamisításokban bővelkedő) csehszlovák népszavazás szerint magyar többségűnek számított.
Kánya Kálmán feláll, a tárgyalások megszakadnak, a szlovák fél örül, mert így nem önszántából kell majd lemondania a területekről, hanem a nagyhatalmak utasításának engedve. Megindul a lobbizás, de a britek és a franciák kiszállnak az ügyből, rábízzák a németekre és az olaszokra azzal az indoklással, hogy itt nem háború és béke kérdése forog fenn, csak kis közép-európai országok egyezkedése. Ribbentropp a szlovák, Ciano a magyar érdekeket képviselte, így hosszan elhúzódott a döntés. Főként öt város: Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár és Munkács hovatartozása volt a vita tárgya. Pozsonynak az 1910-es népszámlálás szerint mindössze 10 000 szlovák lakosa volt, a többi magyar és német. Mégis az 1938. november 2-i bécsi döntéssel Szlovákia fővárosa lett, és Nyitra sem került vissza Magyarországhoz, Ungvár és Munkács azonban igen. De még az aláírást megelőző napon is Kassa hovatartozásán vitatkozott Ribbentropp és Ciano. Végül az utóbbi győzött, és közvetlenül Kassa fölött húzták meg a határt.
November 5-én kelnek át az első magyar csapatok a Dunán a visszacsatolt területre: Medvénél, ahol korábban nem volt híd, a hidászok gyorsan ideiglenes hidat építettek, s ezzel elkezdődött a Felvidék déli területeinek hazatérése.
Popély Gyula legújabb könyvének, a Felvidék 1929-1939 címűnek csak a 80 évvel ezelőtti eseményekre vonatkozó részleteiről szólt előadásában, a folytatás ugyancsak bővelkedik a nagyközönség előtt ismeretlen mozzanatokban. Nem véletlen, hogy az este végére alig maradt egy-egy példány a kötetből.
Egyébként a Rákóczi Klub elnöke, Martényi Árpád dióhéjban beszámolt a Rákóczi Szövetség nyári tevékenységéről, a tizenkét különböző témájú táborról, amelynek 2500 résztvevője volt; szólt a beíratási, a gólyahír- és a óvodaprogramról. Elmondta, hogy Balatonakarattyán Rákóczi-szobrot avattak, Alsóbodokon pedig felszentelték az Esterházy-ünnepség keretében az új harangegyüttest. Tájékoztatta a klub tagságát arról, hogy a krakkói érsekség átkérte Olmützből Esterházy János anyagát, és kezdeményezi boldoggá avatását a Vatikánnál. Kegyelettel emlékezett meg a nemrég elhunyt régi klubtagról, Thoma Jánosról, és végül felhívta a figyelmet arra, hogy szeptember 21-én, a Széchenyi Társaság a „legnagyobb magyar” születésének évfordulóján rendezett ünnepségen a Társaság díjával posztumusz tünteti ki Pogány Erzsébetet. Ugyancsak Pogány Erzsébet részesül az egyik Magyar Örökség díjban szeptember 29-én az MTA dísztermében tartott ünnepségen.
