Az 1918–19 és az egyházak című témát Hermann Róbert kutatócsoport-vezető moderálása mellett Hatos Pál docens, a Kaposvári Egyetem dékánja, valamint Kovács Kálmán Árpád, az intézet történésze vitatta meg.
Új, saját székházuk földszinti nagytermében üdvözölte Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója a VERITAS-estek sorozat évadnyitó vitájára érkezett nagyszámú hallgatóságot. Eddig harminchat estjével más intézményekben kellett vendégeskednie a népszerű történetkutató intézetnek, mígnem a harminchetedik előadást végre a Zsil utcai otthonukban tarthatta.
Hermann Róbert bevezetőjében röviden érzékeltette a kor hangulatát: 1918 október végén, amikor már mindenki érezte, hogy nagy a baj, a háború elvesztésének tudata, a személyes veszteségek, a szegénység és a jövő bizonytalansága miatt a tanácstalanság érzése uralkodott el az egész országon, beleértve az egyházakat is.
Hatos Pál a híres jezsuita szerzetesre, a nyitrai születésű Bangha Bélára hivatkozott, aki 1918 októberében háromrészes cikkben írta le Budapest hitéletét. A katolikus sajtó korabeli vezéregyénisége azt látta maga körül, hogy a katolicizmus napról napra tért veszt, a templomok kiürülnek, a papság elképesztő nyomorban él, a zongorahangolástól fehérnemű-vasalásig a legkülönbözőbb civil munkákból próbálják fenntartani a plébániákat és magukat.
A dunántúli reformátusságról Kodolányi János festett sötét képet, de hasonló volt a helyzet az egész országban. 1918 őszére már 400 ezres volt az elesettek száma, emiatt – a későbbi statisztikai adatok szerint – egymillió gyermekkel született kevesebb, nagy volt a szegénység, már mindenki a háború befejezését és a változást várta, így szinte pillanatok alatt omlott össze a dualizmus Magyarországa.
A történész szerint későbbi baloldali mítosz, hogy Károlyi Mihály és köre készült a köztársaság kikiáltására. November 4-ig senki sem gondolt erre, Jászi Oszkár októberben még a Monarchia jövőjéről írt könyvet, Károlyi pedig azt hitte, ő menti meg a trónt, amikor Zita királyné elé járult. Tisza István halála sem rendítette meg a közhangulatot, hiszen őt tették meg bűnbakká a hosszan elhúzódó háborúért és a bizonytalan helyzetért. Koporsót is alig tudtak szerezni a számára: Zilahy Lajos, a fiatal író saját maga vitte a Hermina úti villába, s amikor november 2-án, geszti birtokán temették Tiszát, saját cselédje letépte a harangot.
Hermann Róbert, visszaterelve a beszélgetést az eredeti témára: a Károlyi-kormány és az egyház kapcsolatáról kérdezte a Veritas kutatóját.
Kovács Kálmán Árpád vázolta a bonyolult helyzetet, ami előállt, amikor Károlyi deklarálta az állam és az egyház szétválasztását. Az addigi vallás- és közoktatásügyi minisztériumból két külön tárca alakult, de nem minden probléma nélkül. Meg kellett volna állapítani, hogy melyik vagyontárgy szolgál kifejezetten vallási célokat, és mi tartozik az állami feladattá tett oktatásügyhöz. A kormány nem volt egységes: fő erejét a szociáldemokraták alkották, akik a vallást már korábban is magánügynek tekintették. De a kormány tagjai nem mind voltak ennyire radikálisok, Károlyi létrehozta a katolikus ügyek képviseletét és a protestáns ügyek képviseletét, viszont bonyolították a helyzetet a sorra alakuló tanácsok. Nemcsak munkástanácsok és katonatanácsok alakultak, de papi tanács is, mert a papság radikalizálódott saját püspöki karával szemben.
A felkavarodott közhangulatot fokozta, hogy egyre nagyobb területeket hasítottak ki az országból a behatoló idegen csapatok. A kormánynak érdeke volt az egyházakkal jó viszonyt tartani, mert csak általuk tudott kapcsolatba kerülni a már elszakított részek magyarságával, valamint a győztes antanthatalmakkal. A magyar reformátusok korábban jó kapcsolatot ápoltak az angol protestánsokkal, de most hiába próbálkoztak, elutasításra találtak. A katolikusok eredményesebbek voltak a Vatikánnal. A Szentszék már-már elismerte a Magyar Népköztársaságot, amikor Károlyi lemondott, és Kun Béláék vették át a hatalmat.
Hatos Pál rámutatott arra, hogy Magyarország területi egységét mindannyian fenn akarták tartani. Csernoch János, a Szakolcán született hercegprímás, aki élete végéig nem tanult meg rendesen magyarul, októberben még szülőföldjén magyar hazafiságra buzdította tót híveit. Árva, Liptó, Turóc megyében magyar szinte csak a zsidóság volt, ők alkották a nemzetőrséget is. Amikor megkezdték a csehek a Felvidék megszállását, amely 1918 karácsonya és Újév napja között gyakorlatilag be is fejeződött, pánikszerűen mozgósította minden hazai erő a saját nemzetközi kapcsolatait: a katolikus és protestáns egyházak mellett a zsidók, a szabadkőművesek, de a szociáldemokraták is a Szocialista Internacionálét. Hogyan tudott volna a proletárdiktatúra 1919 májusára egy hadsereget felállítani, ha a terület védelmében nem lett volna meg az egység? Egyébként minden egyéb vonatkozásban belső törésvonalak: a katolikus és református egyházakon belül nemzedéki ellentét volt és a szociális kérdés játszott főszerepet, míg a zsidóságot a cionisták és a magukat magyarnak valló neológok ellentéte osztotta meg. A történész szerint Magyarország már a dualizmus idején falvakat vesztett, annyira nagy volt a szlovák, illetve román lakosság beköltözése, míg a – közvélekedéssel szemben – éppen a nagyvárosok: Kassa, Kolozsvár tudta megőrizni, sőt növelni magyarságát az ottani ipari munkásság révén.
Hermann Róbert kérdésére, hogyan fogadták a Tanácsköztársaságot az egyházak, Kovács Kálmán Árpád neveket is sorolt, nemcsak tendenciákat. Baltazár Dezső református püspök gratulált Garbai népbiztosnak, (Garbai Sándor volt hivatalosan a Népbiztosok Tanácsának vezetője. – szerk.) a debreceni teológiai kar is üdvözölte az új, szociálisnak remélt rendet, míg a budapesti reformátusok egyházi direktóriumot is létrehoztak. Sebestyén Jenő, a Református Dogmatika szerzője lapjában egyházi forradalomról írt. Az általános szegénység táplálta a protestánsokban a reményt, például Bereczky Albert, az 50-es évek „béke-püspöke” (akit Apponyi Albert elismert „természetes” fiának, és támogatott is, amíg a fiatalember át nem tért a református vallásra), fiatal lelkészként lelkesedett a kommünért, utóbb valamennyien arra hivatkoztak, hogy egyházuk mentése vezette őket.
A katolikus egyház mérsékeltebb volt. Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levele 13. fejezetének ismert gondolatát hirdették: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” Többen prédikáltak nyíltan a szószékről a kommunisták ellen, meg is volt a retorziója, számos pap szenvedett mártíromságot.
Hatos Pál hozzátette, hogy a katolikus egyház fenyegetettebb volt, ezért vett kevésbé részt abban a közhangulatban, ami akkor alakult ki, amikor a tél, a nyomor, a betörő idegen hadseregek, és mindezek mellett a spanyolnáthának nevezett influenzajárvány ezrével szedte áldozatait, s olyan állapot uralkodott el az országon, amit jól fejezett ki Babits Húsvét előtt című versében: „hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már!” Másképpen néztek ki abban a helyzetben az oroszországi változások, a kommunizmust sem olyannak gondolta Illyés Gyulától Szabó Dezsőig, Máraiig, Babitstól Kosztolányiig és Tóth Árpádig a magyar értelmiség színe-java, mint amilyennek ma látjuk. A Messiás-várás tavaszi hangulatából azonban Kun Béláék, Szamuely Tiborék és a Lenin-fiúk tevékenysége hamar kijózanított mindenkit, s valamennyien igyekeztek szabadulni az emlékétől is, néhány író és költő később ki is hagyta akkor írt műveit a gyűjteményes kötetekből. De nem szabad mai szemmel látnunk az akkor történteket, és mai tudatunkkal megítélni.
A hallgatóság soraiban több történész is ült, közülük a kor tekintélyes kutatója, Salamon Konrád kérdésére, hogy a Népköztársaság és a Tanácsköztársaság közé nem kellene-e élesebb megkülönböztetést tenni, Hatos Pál azt válaszolta, hogy a kettő összefügg, Károlyi gyorsvonata nagyon gyorsan elment saját októberi értékrendjétől. Kovács Kálmán Árpád viszont úgy gondolta, hogy kettéválasztható a két rendszer abból a szempontból, hogy az egyik demokratikus volt, a másik diktatórikus.
Hermann Róbert összefoglalójában figyelmeztetett arra, hogy a történelmet nem lehet fekete-fehérnek ábrázolni. Mindenkit saját korában, saját akkori ismeretei szerint kell néznünk, nem úgy, ahogyan ma – az akkori összefüggéseket megismerve és az akkor történtek következményeit is tudva – megítéljük. A két történésznek köszönetet mondva hozzátette, hogy számtalan fontos részletet éppen csak érinthettek a rendelkezésre álló időben, így remélhetőleg lesz alkalom visszatérni rájuk.
