Amikor megtörtént a rendszerváltás és megalakultak az első demokratikusan megválasztott önkormányzatok, természetszerűleg megerősödött a települések önmeghatározása és a helytörténet újraértékelése is. Fokozatosan kerültek elfogadásra a községi címerek, zászlók a nógrádi és gömöri településeinken is, előtérbe helyezve a falu magyar jellegét, helyi szimbólumokkal, magyar színekkel variálva.
Aztán jött a kilencvenes évek végétől a belügyminisztérium közbelépése, mivel úgy gondolták Pozsonyban, hogy kellő címertani szakértelem hiányában a képviselő-testületek felelőtlenül fogadnak el bármit.
Rendeletbe iktatták, hogy a belügyminisztérium heraldikai bizottságával kell jóváhagyatni az új címert, zászlót, pecsétet.
A bizottságban ott ültek a Husák-éra óta ottragadt szlovák Bástya elvtársék a szürke öltönyeikben, akik a nyakzsírtól enyhén fénylő gallérjaikat igazgatták, amikor beérkezett egy-egy magyar település elfogadásra beterjesztett címere, és javítottak, módosítottak, kiegészítettek. Például, hogy a piros, a fehér, meg a zöld színek nem lehetnek együtt a címerpajzson, meg, hogy az egykori falusi bélyegzőn szereplő ekevas és csoroszlya, megtoldva egy kalásszal, szőlőfürttel, vagy egyébbel éppen elég lesz a nógrádi meg a gömöri magyar falvaknak.
Így születtek hát a végtelenül leegyszerűsített egyenpajzsokra a gyermeki stílusban megrajzolt újkori címerek és a szivárvány minden színében tobzódó faluzászlók. A polgármesterek meg egymás után hajtották bele fejeiket a bizottsági járomba. Nem pöröltek, elfogadták a pozsonyi ajánlást és elfogadtatták azt helyben is.
Odáig pofátlankodtak a „szakemberek”, hogy például a Losonc melletti kis palóc falu, Pilís település címerébe csak egy nagy P betűt rajzoltak, azzal a merő szakmai indokkal, hogy a „szlovák helytörténet” alapján a falu fölé magasodó kopasz dombról, ószlovákul a „plesináról” kapta a település a szlovák Pleš nevet. Nos a nagy P-be belenyugodott a helyi polgármester, s azóta is ez a falu címere.
A másik történet a gömöri régióban, Dobfenek településsel történt, több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor is az Árpád-kor végén már létezett települést – amelynek első birtokosa Dobzygh comes volt, tehát a község neve a Dob személynévből fakad – igyekezett megerőszakolni a pozsonyi szlovák heraldikai kommandó, mely a száz éve a településre rákényszerített szlovák Dubno névből – szigorúan szakmai alapon – a tölgyfa leveleit (megtoldva a már hagyományos ekevassal és csoroszlyával) pingálta a javasolt címerbe. Az akkori polgármester hosszú ideig hadakozott Pozsonnyal, mert volt benne annyi gömöri kurázsi, hogy nem hagyott hülyét csinálni sem magából, sem a településből.
A történet úgy zárult, hogy az állami heraldikai nyilvántartásban a „szlovák”, tölgyfaleveles címer található, a község meg vígan használja az általuk meghatározott, dobbal díszített hiteles falucímert.
Ha kitekintünk a határainkon túlra szakadt anyaországra, akkor szebbnél szebb falucímerek képviselik az adott településeket, de ugyanez vonatkozik Európa szinte mindegyik országára, ahol a helyi nemesi családok egykori címerei, vagy az adott falu értékei jelennek meg a különböző formájú és színű pajzsokon, szebbnél szebb kivitelezésben.
S hogy miért ismét velünk, felvidéki magyarokkal történhetnek meg ilyen esetek, azon elsősorban nekünk kell elgondolkodnunk, illetve a településeink vezetőinek.
