Ebben az évben 175 éve annak, hogy nemzeti imánk, a Himnusz –megzenésített formájában – elindult nemzetegyesítő útján. Himnuszunkat tehát 175 éve énekeljük. Tarics Péter újságíró, író, a Himnusz és a Szózat történetének kutatója az évfordulóra írt történeti és eszmei elemzés-értekezésével tiszteleg nemzeti imánk előtt, melyet folytatásokban közlünk.
***
A Himnusz irodalomelméleti háttere
Kölcsey versének sokatmondó alcíme van: A magyar nép zivataros századaiból. A Himnusz költője, mint versének alcíme, de formája is tanúsítja: teljes tudatossággal kapcsolódott a 16. századi magyar lírának az előbbiekben jellemzett hagyományához:
műve vallásos hitből fakadó könyörgés, melyben a bibliai nép helyére a magyar nép került, magyar bűn és magyar panasz, az isteni könyörületbe vetett hitnek magyar szava.
Kölcsey bölcs tudatossággal a múltba helyezi látomásának történelmi színpadát. Korának magyar olvasója tudta: bárhol-bármikor „játszódik” is valamely históriai mű, az mindenhol őt illeti, itt és most. Említette bár Kölcsey a rabló mongolt, a töröktől vett rabigát, a magyart pusztító magyart, olvasója számára nem volt kétséges, hogy miféle rablót, milyen rabigát kell még a leírthoz hozzágondolnia.
A Himnusz kezdő és záró szakaszának variációval megismételt könyörgése történeti szemlét fog közre. Ez a szemle két egyenlő részre oszlik. Két strófa mintegy emlékezteti az „áldó Istent” kegyelmének eredményeire: a honfoglalásra, az új hazában élvezett dús természeti ajándékokra, a magyarok hadi sikereire. A következő nagyobb rész – négy strófa – Isten haragjának következményeit festi meg: a mongol és a török pusztításait a meghasonlott magyar haza önemésztő csatáit, a hontalanság állapotát, a küzdelmek reménytelenségét, az értékek felfordult világát, melyben az erőfeszítés nem nyeri el jutalmul a legfőbb jót, a szabadságot. Kölcsey a haragvó Isten előtt elismeri, hogy a szenvedések sorozatát a magyarság bűnei okozták, de a bűnhődés mértéke immár meghaladja a vétkek mértékét.
A konzekvencia pedig az – Kölcsey szerint –, hogy az egyensúlyt a szánó Istennek kell helyreállítania.
A magyar történelemnek ez a Kölcsey által etikailag értelmezett képe régi hagyományon alapul: a reformáció prédikátorai, majd a katolikus Zrínyi Miklós vallották, hogy a török megszállás, az ország pusztulása a magyarság vallási és erkölcsi romlásának következménye. Másféle hagyomány is érvényesül Kölcsey Himnuszának mondanivalójában, hiszen a kezdő és záró szakasz egyik ríme: „tép – nép”, Rákóczi nótájának emlékezetes rímével azonos. Nem véletlenül került Kölcsey tollának végére, hiszen néhány évvel a Himnusz megszületése előtt egy versében a kuruc vezéreket invokálta („Rákóczi, hajh, Bercsényi, hajh!”).
Ahogy a költemény mondanivalója archaikus, versformája is régies. De ismerősen cseng minden magyar fülében. Aki poézist tanult: a középkori vagánsköltészet legnépszerűbb képleteként emlékezett 7+6 szótagos sorpárjaira. A nép – számtalan melódiaváltozatban – táncdallamként élt azzal a ritmusformával, melyet a tudomány – utólag – kanásztánc néven kategorizált.
Kölcsey verse visszatérő forma. Az 1. és 8. strófája, az invokáció és a lényegében azonos tartalmú rekapituláció, Istent szólítja meg: hozzá könyörög áldásért. A 2. és 3. versszakot magában foglaló rész Isten jótetteinek felsorolása: általa hazára talált, ételre és italra lelt a magyar, naggyá vált a nemzetek között. A harmadik rész (4.-7. strófa) a bűnök megvallása: bűn és bűnhődés. A régi dicsőség képe itt azért villan fel, hogy kontraszthatásával mélyítse a tragikus jelen-kép vigasztalanságát. E mélypontról emelkedik a vers a befejező strófa magasságába: Isten színe elé, „víg esztendőt” könyörögve.
A Himnusz a versszakok és „jelenetek” mesteri beosztása és megformálása. A második jelenet – strófáinak számát tekintve – kétszerese az elsőnek, a harmadik jelenet kétszerese a másodiknak, a negyedik pedig, a drámai mélypont – és egyben tetőpont – után, variált visszatérése az elsőnek.
Mesteri forma, szimmetriának és asszimmetriának virtuóz kombinációjával.
A Himnusz zenetörténeti és zeneelméleti háttere
Ahhoz persze, hogy Kölcsey költeménye, a szó teljes értelmében néphimnusszá legyen, az kellett, hogy a verssorokat szárnyára vegye a muzsika. Ehhez csaknem annyi idő pergett le a 19. század homokóráján, mint a századkezdettől a vers megírásáig: huszonkét esztendő.
Akkor viszont – 1844-ben – nem kevesebb, mint tizenhárom megzenésítése született Kölcsey Himnuszának. Tizenkét kísérlet és egy remekmű: Erkel Ferenc kompozíciója.
1844 márciusában ugyanis Bartay Endre (1799-1854) zeneszerző, zenetanár, népdalkiadó, tankönyvíró, a Nemzeti Színház igazgatója – aki egyike volt a reformkori magyar művelődés maradandó hatású mindeneseinek – pályázatot tett közzé Kölcsey Ferenc versének megzenésítésére. A Regélő Pesti Divatlap 1844. március 3-ai számában többek között ezt olvashatjuk:
„…Miként taval, ugy ez idén is meggyőződése az, hogy a nemzeti szinház` köréhez tartozik, költőink` jelesebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe jutását a` nemzetben elősegíteni, `s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének- és zenére tétetnek, `s ezt évenként tenni szándékozván, ez évben ismét 20 arany pálya díjt tűz ki a` legjobb népmelodiáért – KÖLCSEY FERENC KOSZORÚS KÖLTŐNK HYMNUSÁRA` ének és zenekarra téve.”
A beküldési határidő 1844. május 1-je volt.
A Regélő Pesti Divatlap 1844. május 12-ei számában – május 5-ei keltezéssel – Szigligeti Ede, a Nemzeti Színház titkára közölte, hogy a Himnusz-pályázatra tizenhárom pályamunka érkezett, s megadta a névtelen pályaművek jeligéit.
A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg döntését, mely szerint Erkel Ferenc nyerte meg a pályázatot. Ezen a napon vált tehát Erkel kompozíciója – egyhangú döntéssel – a magyar himnusszá. Ilyen értelemben ezt a napot tekinthetjük a Himnusz születésnapjának.
A költemény és a zenemű között alapvető formai különbség mutatkozik: az énekelt Himnusz ugyanis csak egyetlen strófából áll. A hallgató mégsem érzi csonkának, hiányosnak. A zene ugyanis – eltérően a filozofikus költészettől – nem fogalmi, hanem emocionális elemekből építkezik. Az azonos tartalmú zenekari elő- és utójátékkal, meg a kettő között megszólaló énekelt strófával Erkel véghezvitte a muzsika csodáját: egyetlen képbe sűrítette a Kölcsey-vers teljes mondanivalóját. A Himnuszban felfedezhető a klasszikus Európa és a magyar muzsika hatása: Erkel szintézisre törekvése még a Himnusz szerkezetén is felismerhető.
A Himnusz éneklését nehezíti, hogy a költeményben a páratlan sorok hét, a páros sorok hat szótagból állnak, ugyanakkor valamennyi sor hét dallamhangot tartalmaz.
A zene ezt úgy hidalja át, hogy a páros soroknak általában az ötödik szótagját hajlítják, a Himnusz esetben viszont a hatodik sornak az első szótagját kell hajlítani (Hozz – ho-ozz-rá). Ez így szerepel Erkel kéziratában és a hivatalos partitúrában is. Sajnos ezt egy ideig figyelmen kívül hagyták, hiszen 1939-ben a vallás- és közoktatási miniszter kijelentette, hogy a „könnyebb énekelhetőség kedvéért” – a fent említett hajlítást figyelmen kívül hagyva – az eredeti szöveg helyett a „hozz reá víg esztendőt” kell énekelni. Sokáig énekelték ezt a helytelen változatot, csupán az 1989-es rendszerváltást követően kezdtek visszatérni az eredeti változathoz.
A Himnusz 1844. július 2-ai színházi bemutatója után megindult a népszerűség útján. 1844. augusztus 10-én, az óbudai hajógyárban, nevezetes hajókeresztelőre került sor: a Széchenyi-gőzösére. „Széchenyi az első magyar – mióta a világ fönnáll – kinek nevét osztrák-magyar hajó viseli.” – jegyzi meg meg a Honderü című lap. A „Széchenyi Ünnep” című cikk tanúsága szerint a színházon kívül, társadalmi ünnepségen, itt és ekkor hangzott fel először a Himnusz: „Végre ütött az óra s erőteljes diapaszonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk` egyesült lantjaik teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot az erősmellű férfi és csengő hangu énekesnők` minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek` teljes harmóniája által, valóságos NEMZETI hymnusszá magasult.”
Két hónap sem telik el a bemutató óta, s a Himnusz – szembeállítva a császárhimnusszal – a nemzeti függetlenség és önállóság jelképeként jelenik meg máris a hazai sajtóban.
Most először, de nem utoljára. 1844 őszén már több méltató cikk jelent meg a Himnuszról, amelyek elősegítették nemzeti imánk országos terjesztését.
A levert magyar szabadságharc után a Himnuszt nem volt szabad játszani és énekelni. Az 1867-es kiegyezést követően több szerzeményben megjelennek a Himnusz motívumai, így Liszt Ferenc zongoraművében, Mosonyi Mihály szerzeményében, Erkel Ferenc „Dózsa György” című operájában, illetve Ünnepi nyitányában, majd Dohnányi Ernő „Ünnepi nyitány” című zeneművében, illetve Bartók Béla „Kossuth” című szimfonikus költeményében.
(Folytatjuk)
