A tardoskeddi Borbély István (Pistyúr) mutatja az ekeli Tátika táncosainak a váskatáncot. Fotó: Hodek Mária

Az alakuló közgyűlés után teljes lendülettel kezdetét vette a helyi szervezetek szervezése. Egy településen egy helyi szervezet alakulhatott.

A küldöttek hazatérve lendülettel  láttak a feladathoz. A politikai légkör is segítette ezt, mert oldódóban volt a Beneš-dekrétumok nemzetiségünket elnémító hatása. Már utána vagyunk a csehországi kényszermunkára való elhurcolásnak, az 1946-47-ben elhurcoltak kezdenek hazatelepülni, illetve jelentős részük már visszatért. 1948 őszén befejeződött a Magyarországra lakosságcserének nevezett kényszeráttelepítés. Az év szeptemberében már újra megindult a magyar nyelvű oktatás az elemi iskolákban. Igaz, még csak a szlovák iskolákban párhuzamos osztályként, általában magyarul tudó szlovák tanítók vezetésével. Lassan megindultak a színházi-kulturális előadások.

1948. december 15-én pedig megjelent az  első magyar nyelvű újság, a hetilapként induló Új Szó első száma (főszerkesztője Lőrincz Gyula), mely a fejlécén a csehszlovákiai magyar dolgozók hetilapjának határozza meg magát.

A lap 1949. május 1-től napjainkig napilapként él. A lap részeként jelent meg a Vasárnap is, mely később önálló képes hetilappá vált.

Éledezőben volt a megfélemlített, részben reszlovakizált felvidéki magyarság kulturális élet iránti igénye. A Csemadok országos alakuló közgyűlésén résztvevő küldöttek nagyobb része az újrakezdés lehetőségének megerősítését hallotta ki a Pozsonyban elhangzott beszámolókból. Ez adta a lendületet a helyi szervezetek megalakításához. Nem volt kis feladat, mert legalább 20 személy kellett egy-egy szervezet megalakításához.

A reszlovakizáltak, a politikailag megbélyegzett magyarok, a papok nem léphettek be a szervezetbe. Ez nagy nehézséget okozott, ennek ellenére a tagság toborzását volt mire építeni.

A Csemadok járási titkárainak jelentése értelmében a központ intézkedett: „…1950-ben a legfelsőbb szlovákiai politikai szerv már megengedhetőnek tartotta, hogy a reszlovakizáltak is beléphessenek a Csemadokba és gyerekeiket magyar iskolába írathassák”.

Sok esetben az előző időkben működött, de az SZNT 51/1945. számú rendeletével feloszlatottnak nyilvánított egyesületek, társaságok: kulturális, egyházi, sport-, iparosi egyesületek, egyletek, művészeti körök volt tagsága adta az alapot, a tagsági bázist. Sőt, gyakran a működéshez szükséges épületet, helyiséget is: a volt legényegylet, iparos kör volt épülete lett a működés székhelye. Lehetett, mert lényegében azok jártak a Csemadok összejöveteleire, akik előzőleg is magyar társadalmi és kulturális életet éltek.

Főleg a városokra – Somorja, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa – és a nagyobb községekre volt ez jellemző, de kisebb községekben is találkoztunk ilyen esettel, például Felsővályban már az 1920-as években, kalákában kultúrházat építettek, emlékezett vissza beszélgetésünkkor Lőkös Barna (1914) ”…Még akkor, abban az időben, mikor ez itt épült (1920), se Rimaszombatban, se Tornalján, itt kultúrház sehol nem volt/…/közös munkával épült/…/Faépület volt, aztán bevakolták/…/kinek mennyi erdeje volt, annak alapján járultak hozzá anyaggal/…/ a Beélik uraság adott tíz gerendát, a másik adott négy borítót, /…/ volt olyan parasztember, aki csak egy szarufát adott, így járult aztán hozzá, aztán munkával megint.”    

Az új kultúrház Felsővályban 2017-ben. Fotó: Takács András

Tehát kezdetét vette a társadalmi élet, ki hogyan tudott, úgy igyekezett kibújni a némaságba kényszerítés alól.

A népművészeti hagyományok színpadra állítása volt egy új fórum. A település saját népművészeti hagyományainak a színpadra állítása volt az első kezdeményezések egyike. Főleg azok a falvak jeleskedtek, melyek 1938 és 1944 között részesei lehettek a „Gyöngyösbokréta” magyarországi népművészeti mozgalomnak és részt vettek az évente sorra kerülő budapesti bemutatkozásokon. Ez megismertette velük a birtokukban lévő hagyományérték feltárását, színpadi alkotásként a faluközösség elé tárás lehetőségét. Budapestre a Gyöngyösbokréta vezetőinek válogatása alapján jutottak el a csoportok és nyertek bemutatkozási lehetőséget a hagyománykultúrájuk  megfelelő előkészítése után, az 1700  lelket befogadó Városi Színházban. (A színház a Keleti pályaudvarhoz közel van, melyet mi, az utókor már Erkel Színházként ismerhettünk meg.)

Ahhoz a tevékenységhez, amely a hagyománykultúra megismertetése terén folyt 1920 és 1938 között Magyarországon, ebben az időben Csehszlovákia magyarságának népművészete, néptáncművészete szervezetileg nem kapcsolódott: mozgalomként egyszerűen nem is létezett. A Felvidék déli részének Magyarországhoz való visszacsatolása után hét község került kapcsolatba a Gyöngyösbokrétával és mutatkozott be Budapesten. A bekapcsolódás csak a nyugati palócságot, főleg a Garam és a Vág folyók alsó folyásánál, valamint a  Komárom környékén elhelyezkedő községeket érintette. Egyetlen kivételként csupán a Verebély melletti Nyitra folyó melletti Nagyhind község esett az említett körön kívül.

Kéméndiek a Gyöngyösbokrétán. A Tolnai Világlap címlapja, Budapest,1942.

A gyöngyösbokrétás bemutatókban 1938 után az alábbi palóc csoportok és produkciók kerültek színpadra és Budapesten is bemutatásra: Bart – vezető Güntler Dénes és Mácsik Ilona tanítók, 1939-ben Hajnaltüze, 1940-41-ben Hajnaltüze és Mártogatós, Garampáld – v. Harsányi Ede, 1943-ban Aratóünnep és Cséptánc, Izsa vezetőjének a nevét nem ismerjük, 1939-ben Pajtástánc, Komáromszentpéter – vezetőjéről szintén nem tudunk közelebbit, 1939-ben Sallai verbunk,  Árgyélustánc, Buktató, 1942-ben ugyanaz, Kéménd – vezetője: Csepregi Kálmán tanító, 1939-ben Hajnaltűz, Mártogatós, 1940-1942-ben Menyasszonytánc, Konyhatánc, Seprűtánc, még a Tolnai Világlap címoldalára is felkerültek. Martos, vezetője Osztényi Benő tanító –  1939-1942-ben Menyasszonytánc, Kanásztánc, Seprűtánc, Nagyhind, vezetője Simunek Béláné tanítónő – 1939-ben Pajtástánc, Menyasszonytánc, 1940-1941-1942-ben  Katonadalok, Kanásztánc.

Paulini Béla, a gyöngyösbokrétás mozgalom  főszervezője az 1920-as és 1930-as  években csak egyéni kapcsolatokat  tartott fenn a néphagyományok kutatásában nálunk tevékenykedő személyekkel: Arany A. Lászlóval és Manga Jánossal. Ez a kapcsolat a jeles napokhoz, továbbá az egyes munkaalkalmakhoz, illetve a családi ünnepekhez kötődő népszokásokra és néphagyományokra összpontosító információszerzésre szorítkozott ugyan, de mégis fokozott munkára serkentette mindazokat, akik csehszlovákiai magyar berkekben a nemzeti tudat ápolását, a hagyományőrzést, a néphagyományok összegyűjtését szorgalmazták.

A kapcsolat eredménye valójában csak 1948 után, a megváltozott politikai viszonyok között jelentkezett, s meggyorsította a nemzetiségi néphagyomány feltárását, kultúránkba beépítésének  megerősödését, bizonyítja ezt a Martoson, Kéménden, Izsán, Komáromszentpéteren és a közben nyelvet váltott Nagyhinden az 1950-es-60-as években végzett néprajzi gyűjtéseink eredményessége is.

(Folytatjuk)