A szlovákiai magyar színházművészet legmegkerülhetetlenebb egyénisége, aki mind Komáromban, mind Kassán irgalmatlanul otthagyta a kézjegyét. Igaz, nem mindig volt egyszerű az árnyékában létezni, de ahogy Szakál Gábor írja vele kapcsolatban valahol: a szeretet egyik legmagasabb foka, amikor az ember minőséget követel másoktól. A most 80 éves Beke Sándor bizony követelt, cserébe korszakos előadásokat, ahogy színházakat, színházi korszakokat kaptunk ajándékul. S mivel a mai napig alkot, várhatunk még tőle meglepetéseket.
Csilizradvány szülötte, itt látta annak idején Cyrano orrmonológját Szabó Sándorral. Talán ez, talán más (János vitéz) dönti el, hogy Beke Sándor az életét a színházzal jegyzi el. De előbb szavalóversenyek (még Dráfit is megelőzi az egyiken), s a komáromi társulatban a lírai színpad megteremtésével teszi le a névjegyét. Korunk és költészetünk, Emberbotanika – majd a rendezői szak Budapesten. Legendás rendezői és színészosztályok – ősszel vette át aranydiplomáját olyanok társaságában, mint Koltai Róbert, Venczel Vera, Molnár Piroska, Harsányi Gábor, Esztergályos Cecília –, ahogy a rendezők között olyanok végeztek akkor, mint Székely Gábor, Szirtes Tamás (Major Tamás osztályában), míg vele egy osztályban Zsámbéki Gábor, Iglódi István, Kőváry Katalin vagy Marton László. Nádasdy Kálmán osztályfőnök bizonyára elégedetten integet egy rózsaszín felhőről. A színház nem szelíd intézmény – mondta Major, s ezt megtapasztalhatta Beke is, akit látszólag tárt karokkal várnak idehaza, ahol megrendezi a Liliomfit, a Rómeó és Júliát, a Bunburyt s 1969-ben Háy Gyula Isten, császár, paraszt című darabját.
Ahogy ő maga is írja, jókor volt jó helyen – az 1968-as forgatagban és zűrzavarban a hatalmasok nem a színházi cenzúrával voltak elfoglalva, s Beke olyan fiatalokkal dolgozhatott együtt, mint Thirring Viola, Galán Géza vagy Csendes László.
Beke nemcsak rendez, merészebb céljai is vannak, saját színházat akar létrehozni, mégpedig egy olyan városban, ahol villamos is van. Pozsonyban a színházépületül kiszemelt zsinagógát felrobbantják, így marad Kassa, ahová a komáromi társulat egy részével kivonul társulatot alapítani. Hosszas tárgyalások után megkapja az ipari tornatermét. Sokan, sokféleképpen emlékeznek az akkori eseményekre, de azt nem vitatta el senki, hogy Bekének elévülhetetlen (s a legnagyobb) érdemei vannak a kassai társulat létrejöttében.
1969. november 29. – az első bemutatót Gömörhorkán tartják. A Két úr szolgája címszereplője Várady Béla. Az első eseménydús évek szakmailag is megedzik a társulatot, s Beke Sándor szakmai életében is egy kivételes korszak következik – Ibsen Kísértetekje, Tersánszky Kakuk Marcija, Cocteau Rettenetes szülőkje, Örkény Tótékja, Vörösmarty Csongor és Tündéje, két Tamási-darab, az Énekes madár és a Vitéz lélek, s legvégül Szakonyi Adáshibája. A társulatnak ekkor alakul ki a magja, s mellettük egy-egy előadás erejéig megfordul Kassán Sunyovszky Sylvia vagy Szombathy Gyula is.
Minden erőteljes, öntörvényű alkotó egyéni tragédiája, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb elfogy körülötte a levegő, s nincs ez másképp Bekével sem.
A hetvenes évek közepén Beke is távozni kényszerül, Komáromban még megrendezi az Othellót Dráfival a címszerepben, majd az anyaországban kap színpadot, Miskolcon, Kecskeméten, s a nyolcvanas évek közepén a budapesti Népszínházban. A rendszerváltás „természetesen” ismét idehaza éri, 1990 februárjában mintegy útmutatásul megrendezi Kassán Az esőcsináló című darabot, s már komáromi igazgatóként ő vezényli le a kassai társulat végső önállósítását is. Négy évig igazgatja a Jókai Színházat, korszakos előadásokat téve le az asztalra. S ahogy 1969-ben, ismét Háy Gyula, előbb a cAliguLÓ Holocsy Istvánnal, majd a Mohács Boldoghy Olivérrel és Lőrincz Margittal. Emlékszem, budapesti egyetemistaként életem első recenzióját írtam az előadásról.
Beke a tájoló színházból kőszínházat hoz létre, ami által a színház elveszíti addigi küldetését, s ezt sokan nem tudják neki megbocsátani.
Az ember tragédiája, Fehér házasság, Godot-ra várva, Tiszták – csak néhányat kiemelve az akkori fontos rendezései közül, de ne feledjük az Esterházy János emlékét megidéző Ébert Tibor-darabot sem, ahogy Beke hozza létre a nyári színjátszásra alkalmas Bástya Színházat is, ahol Márai Kassai polgárok című darabjával indít. S a Mária evangéliumával végez 1994-ben, hiszen ismét búcsút kell hogy vegyen Komáromtól. Ekkoriban Komárom mellett Kassán is több emlékezetes előadással teszi le a kézjegyét, A tanítónő Danyi Irénnel, A vágy villamosa Dósa Zsuzsával, Segítsd a királyt Csendes Lászlóval. 1996-ban öt évre az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója lesz, majd Kolár Péter hívására ismét visszatér Kassára. Sokadik virágzás ez, igaz, már csak őszikékkel – Pillantás a hídról, Hamlet, Vesztett éden, Angyalkövet, Földönfutók, A megkoszorúzott. Miután az előadásról megjelent a nem túl hízelgő recenzióm, feldúltan hívott fel, de miután kifogyott az érvekből, azzal zárta az egyoldalú monológunkat: „Tudja, én már akkor is voltam valaki, amikor maga még meg sem született.” Addig némán hallgattam, erre viszont már visszaszóltam, mondván, ez csak annyit jelent Beke úr, hogy maga már egy öreg ember (nem ezeket a szavakat használtam persze). Beke lecsapta a kagylót, s amikor a következő bemutató előtt a színház felé lépkedve megláttam az ajtóban, szinte jobbnak láttam visszafordulni. Mégis eljutottam valahogy az ajtóig, ahol nagy meglepetésemre Beke a kezét nyújtotta, s csak annyit szólt: „Itt az ideje, hogy letegeződjünk”.
Nem véletlenül emeltem ki ezt az epizódot, amely annyira hihetetlennek tűnik a felvidéki magyar színházi életben. 2003-ban színpadra viszi a Márai Stúdióban Gál Sándor A pokol kapujában című szatirikus színdarabját, a szlovákiai magyar drámakísérletek egyikét, s 75. születésnapján megrendezi a Kassai polgárokat kamarakörülmények között is.
Tájainkon azóta sem láthattuk rendezését, legutóbb az ősszel Egerben Fekete Sándor Lenkey tábornok című darabját rendezte.
Az idén mind ő, mind az általa alapított teátrum ünnepel. Bár számomra hihetetlen módon a díjak elkerülték (sem nálunk, sem az anyaországban nem tartották méltónak arra, hogy elismerjék kivételes és egyedülálló munkásságát, legyen az színházalapítás, vagy „szimplán” a rendezői munka), még az életrajzát is magánkiadásban jelentette meg, a minimális elvárás az lenne mind a komáromi, mind a kassai társulat részéről, hogy jutalomrendezéssel bízza meg.
Történjék bárhogy is, Beke Sándor életműve díjaktól és elismerésektől függetlenül is rég teljes egész, a szlovákiai magyar színháztörténet egyik legékesebb sarokpontja, amelyet méltán ideje lenne szakmailag is feldolgozni.
