Alig több, mint egy hónappal a komáromi nagygyűlés után, 1994. február 10-én a határon túli magyarság képviselői Székesfehérváron gyűltek össze, hogy megvitassák a magyar közösségek helyzetét országaikban. És hát, bizony mindegyikük homlokán csak a ráncok gyűlhettek, mert valamennyi országban olyan kormányok voltak hatalmon, amelyek a magyarokban megtalálták az ideális ellenségképet.
Ezek közül is kiemelkedett Vladimir Mečiar HZDS-e, a kormányon megtámogatva Ján Slota SNS-ével, amely sorra hozta a magyarellenes intézkedéseket. 1992-ben alkotta meg a parlament a nyelvtörvényt, amely szűkre szabta a magyarok anyanyelvi jogait (ugye, emlékszünk még a képekre, a parlament előtt tüntető, fanatizált, nacionalista tömegre?).
Javában folyt az ország területi átrendezésének az előkészítése, amely észak-déli irányban osztotta fel az országot, megszüntetve a magyar többségű járásokat.
Ezekre az ellenséges lépésekre volt válasz a már említett komáromi nagygyűlés, amely megfogalmazta a magyar közösség követeléseit.
A nyelvi jogok vonatkozásában kimondta, hogy a magyaroknak, az általuk legalább 10%-os arányban lakott minden területen érvényesüljön a nyelvhasználati joga és a közterületeken a kétnyelvűség, a magyarok által többségben lakott területen a magyar nyelv együtt a szlovákkal legyen hivatalos nyelv – az ekkor érvényes nyelvtörvény a szlovák nyelvet hivatalos nyelvként és nem államnyelvként határozta meg.
A nagygyűlés résztvevői egyértelműen letették a voksukat Szlovákia közigazgatási-területi átszervezése mellett, elutasítva azt a megoldást, hogy a magyarok által lakott régiót öt közigazgatási nagy terület között osszák fel, valamint követelve a helyi önkormányzatok megerősítését, jogkörének bővítését és a regionális önkormányzati rendszer létrehozását.
Huszonöt év után egy híradós tudósítás őrzi annak a székesfehérvári tanácskozásnak az emlékét…
