Kenyerem javát megettem, s egyre gyakrabban tapasztalom, hogy ha mostanában bármit vitatunk – főleg a mai gyerekek, ifjú nemzedék kapcsán – mindig a tanítóknál, az iskolánál kötünk ki, s a legtöbbször bírálóan. Pedig tudjuk mindannyian, hogy ma már a tanítói sors sem olyan, mint régen.
Szavalóversenyeken zsűritagként mindig elmondom, hogy én nem arra a tanítómra emlékszem, aki megtanított olvasni, írni, számolni (persze nagyra becsülöm és tisztelem egykori csupa szív tanítóimat), de sírig tart a hálám azok iránt a pedagógusok iránt, akik valaha színpadra állítottak, szerepeltettek, szavaltattak, mert ezek a szereplések adtak nekem biztonságot, önérzetet, bátorságot, az emberek szeretetét és oly sok mindent.
Igaz, kicsi koromtól volt valami különös vonzalmam az irodalom, legfőképpen a versek iránt. S ezt a tanítóim korán felismerték, s éltették bennem. Ma is vannak ilyen gyerekek, s hála Istennek pedagógusok is, akik lehetőséget, biztatást adnak a tehetségeknek, s egyáltalán a szereplésre termett gyermekeknek. Csakhogy a pedagógusokkal beszélgetve olykor döbbenten hallom, hogy ma a szülő határozza meg, hogy a gyerek szerepel-e, fellép-e (például egy vasárnap délutáni műsorban, amikor ők bevásárolni mennek), s ha fellép is, a szülő meg sem nézi a gyermek szereplését egy nemzeti ünnepen, vagy hagyományőrző napon. Arról nem is szólva, hogy a már szerepelt gyermek sem nézheti meg a társai műsorát, mert a szülő rögvest elviszi a rendezvényről.
Na, itt szó bennakad, a pedagógus elhallgat, mi, nagyszülők pedig el sem tudjuk képzelni, hogy ilyesmi létezik, s megengedhető. A pedagógus ez esetben tehetetlen. Nem tisztem ezt elemezni, de lassan már nincs mit csodálkozni azon, hogy kiüresednek a kultúrházak, a templomok, az üléstermek, a könyvtárak, s még sorolhatnám.
S én mégis, s nemcsak ezekben a napokban, hálával és köszönettel, tisztelettel szólok azokról a pedagógusokról, akik még ma is nagy-nagy elkötelezettséggel (hiszem, hogy van ilyen), hittel és reménnyel indulnak a pályára, és találnak szülőket, akikkel egyetértésben tudnak dolgozni, gyermekeink, unokáink jövőjéért.
Külön tisztelet azon pedagógusoknak, akik az előírt tananyagon kívül is mernek hon- és helyismeretet, nemzettudatot önteni a jövő nemzedékbe, bármely tantárgyon belül. Ugyancsak tisztelet illeti azokat a pedagógusokat, akik településeiken, s járási, országos viszonylatban is vállalnak tisztséget, megbízást magyar civil társadalmunkban, s ott vannak a rendezvényeken, mert számunkra a katedrán és szakmai tudáson kívül itt kezdődik a példás pedagógusi magatartás, s a „lámpás” szerepe most is aktuális.
Olyan ez a mi társadalmunkban, mint az apa és az anya szerepe a családban. Mert ők a példaadók a szülők után. Így kellene, hogy legyen, kis és nagy családban, s akkor talán egy kicsit másképpen nézne ki ez a szlovákiai magyar társadalom. Hiszen Kodály Zoltán szavaival élve: „Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak”.
