Az uzapanyiti Lehotai Aladár egy hátizsákkal, egyedül vágott neki a nagyvilágnak 2011-ben, hogy a málenkij robotra kihurcoltak nyomába eredjen, és azóta is kutatja a témát.
Még kiutazása előtt a túlélők elbeszélései alapján kézzel rajzolt térképet készített arról, hogy mit merre talál.
A Balogvölgyéről elhurcoltakat több napos gyalogmenet után Miskolcra kísérték, ott bevagonírozták, és a Donbasz bányavidékére szállították.
„A nénémet megkérdeztem, ha kiment a lágerből, mi volt jobb kézre, bal kézre, s milyen távolságra. Annak idején pilótáink is csinálták a navigációs rendszerüket” – meséli. Majd így folytatja: „Így a térképre berajzoltam a bányákat, a temetőket. Havasi János, az akkori Hol sírjaink domborulnak című műsor szerkesztőjével is felvettem a kapcsolatot. Látta, hogy komolyan érdeklődök a téma iránt. Elhozta hozzám Matthaeidesz Konrád történészt és Bíró Andort, a Külhoni Hadisírgondozó Osztály vezetőjét, aki Ukrajnának nagyon jó ismerője” – meséli az út megtervezésének a kezdeteit Lehotai Aladár.
Mint mondja, nagy szerencsével régi orosz térképeket is talált, amelyre a saját információit be tudta helyezni. Jól beszél oroszul. S össze tudta vetni, hogy a fellelhető könyvekben megrajzolt térképekkel nem egyezett meg a neki elmesélt helyszínleírás. Így vágott neki Vorosilovkának. Csak két hét szabadsága volt, s abból három nap oda, kettő és fél vissza az út. Előre semmilyen szálláshelyet nem tudott leegyezni, de mindig jó emberekre talált.
Mesébe illő történet
„Egy mamkánál laktam öt napig. Ment az üzletből haza, s előttem szakadt ki a műanyag szatyra, segítettem neki összeszedni, s így fogadott be. Onnan jártam Vorosilovkára mindennap. Ott a buszmegállóra sincs semmi kiírva. Amikor láttam, hogy gyülekezik a nép, megkérdeztem, hogy mire várnak. S akkor, ha az jó nekem, akkor ott maradtam, vagy mentem gyalog tovább. A mieink öt lágerben is voltak” – avat be a részletekbe.
Gyakran a buszra legalább egy órát kellett gyalogolni. Nagyon rosszak voltak az útviszonyok. „Ha akad egy gödör, nem temetik be, beletesznek pl. egy radiátort, s azon járnak át” – érzékelteti az utazás nehézségeit.
Mint meséli, nagyon jó emberek élnek ott. Segítőkészek. „Szégyelltem magam, mikor arra gondoltam, hogy hogy járnának ők, ha ide jönnének mihozzánk, le se fütyülné őket senki” – mondja.
Szerencsére ő nem így járt. A polgármestert kereste. Mikor kiderült, hogy a magyarok nyomában jár, örömmel fogadták. „A magyarok itt dolgoztak – csak ennyit tudtak, pontosan a lágerre még ők sem emlékeztek, nem tudtak róla. Akkor próbáltam elmondani nekik, hogy pl. a közelben fűrésztelep volt – ahogyan én is hallottam az elhurcoltaktól. Összegyűjtötte azokat az időseket, akik segíteni tudtak.”
Sikerült megtalálni a magyar házakat, a lágert, a bányákat
Megmutatták a temetőt is, de sajnos azt már nem tudták megmutatni, hogy a magyarok hol vannak eltemetve. Nagyon sok fényképet készített, csak az idő rövid volt. „Sötétedésig nem mertem ott maradni, mert nem tanácsos kint járkálni. A faluból még az ottaniak se mennek ki egyedül. Nem is fért a fejükbe, hogy hogy lehet az, hogy én magam mentem ki. Viszont azzal fogadtak, hogy hol voltatok magyarok 60 évig” – mondta.
Ugyanis senki nem ment kutatni, helyszínelni arra a vidékre. A helyiek lediktálták a lágerek parancsnokainak a névsorát is. Ismerték a lágerek típusait. Az ott élők csendes eltűrői voltak az eseményeknek, de szerették a magyarokat. Voltak, akiket név szerint üdvözöltek idehaza. Bevallották, hogy először kővel dobálták a foglyokat, mert azt hitték rájuk, hogy németek. A kapu felé oroszul és németül az volt írva, „Önkéntes munkás zászlóalj”. Azt terjesztették el, hogy fasisztákat vittek a lágerekbe dolgozni.
„A mieink azt se értették, hogy mi az a fasizmus. Amikor a helyiekkel együtt dolgoztak, akkor beszélgettek, s megtudták, hogy ugyanolyan szerencsétlenek mint ők, vagy még jobban. A helyiek egymáshoz sem mertek szólni, mert úgy mondták, hogy ahol három ember összekerül, abból egy besúgó, de a mieinknek inkább elmondták a panaszaikat. Jól mondták a régiek, a muszkáknak nem szabad hinni, se a szavuknak, se a rendszerüknek” – meséli Lehotai Aladár.
A magyarok odakint elismert szakemberek voltak, barátságok szövődtek…
Folytatjuk…
