Hanván Tóth Elemér költő és Mács József író mellszobrát avatták május 8-án. Duray Miklós közíró, a Szövetség a Közös Célokért társulás elnöke betegsége miatt írásban küldte el avatóbeszédét, melyet alább közlünk.
„A két legény, nem hátat fordítva a szülőföldnek, de elrugaszkodva ettől a biztos ponttól nekivágott a nagyvilágnak. Nem egy időben, hiszen születésük között eltelt tíz év, ami azt jelenti, hogy Mács Jóska még emlékezhetett a nemzeti reménykedés korszakára, amikor Gömörország magyarok lakta tájain ismét együtt élhették napjaikat a palócok, csakúgy, mint a nagy Palóc Tájhazában. Tóth Elemérnek ez a reménység kislegény korában már nem adatott meg.
De azonos időben mégis mindketten azonos elszánással és élménnyel bírtak: a változtathatatlanság látszólagos útvesztőjében a változtathatósághoz vezető kiutat kell keresniük. Az egyik szépíróként és közíróként reménységgel kutatva a sokak számára lehetetlennek véltet, a másik költőként és lapszerkesztőként, szárnyalásaival keresve ezt, néha a fellegekből tekintve a hazára. Eközben találkoztak földijükkel, Tompa Mihállyal, aki éppen innen, a hanvai templomdombról a rendszeresen és tervezetten költözködő gólyák sorsa fölött elmélkedett, hiszen azoknak két hazát is adott a természet, az ő egyetlen hazáját pedig az emberi gonoszság elveszejtette – érezte így, kétségbeesetten 1849 után.
Ha belegondolunk, Mács József és Tóth Elemér, földi útjuk beteltével, szoborba öntve most itt egy nagy fedél alá kerülnek a hanvai közösségi térben a hazája elvesztése fölött kesergő Tompa Mihállyal, akkor nem csupán hasonló sorsok, keservek és látszólagos kiúttalanságérzések gyűlnek össze, hanem hasonló reménységek is, melyeknek a közös nevezője a haza. Ennek valóban egy része a szülőföld, a táj, az azt belakó emberek. De ha kitekintünk a szülőföldről, már látjuk a tájhazát, amelynek lehet, hogy a természeti képe kissé eltér a szülőföldétől, de az emberi sorsokban sok azonosságot fedezhetünk fel, mely gondolkodásunkat átirányítja a látható felől a szellemileg érzékelhetőbe, ami már túlmutat az idő határán is.
És ha hittel teli emberek vagyunk, alkalmasak vagyunk a tervezésre és a kitartásra, akkor eljutunk azokba a lelki és szellemi szerkezeti terekbe, amelyekből megerősödve térhetünk vissza a valóság terébe, hogy azt a magunk képére alakíthassuk.
Ha erre képesek vagyunk, akkor tudjuk meg, hogy a szülőföld és a tájhaza csupán tárgyszerűen és képszerűen leírható haza, amit domborulataival, síkjaival, erdőségeivel, vizeivel együtt szeretünk, de megtartani a szellem, a lélek, a hit összefogásának erejével lehet. A haza tehát nem csak a szülőföldet jelenti, ami legyen itt, Gömörben vagy a Maros mentén, esetleg Zalában vagy az Éték, esetleg a Karcsák földjén. A nemzet hazája több ennél, amely akár egy amerikai magyar családban is jelen lehet.
De Illyés Gyula Haza a magasban eszméjétől is több, mivel az emlékezésen és az együttgondolkodáson túl beletartozik a visszafogadó, a befogadó, a leromboltnak vélt haza közös újratervezése is. Ehhez kell, kellenek szilárd pontok, amelyek egyike most itt létesül Hanván, köszönhetően nemcsak a szervezőknek, hanem azoknak, akikre építhetjük ezt a nagy tervünket.
Földi útjuk beteltével, szellemi hagyatékukkal a jelen és a jövő részévé, alakítójává válhatnak, de csak az utódok által” – írta Duray Miklós.
A felemelő ünnepségről hamarosan helyszíni tudósítással jelentkezünk.
